Elrentaros Wanderings

Két világ, egy nagy ígéret

Papíron az Elrentaros Wanderings mindent tud, amitől egy régi motoros Rune Factory-rajongó szeme felcsillan. Párhuzamos világok, egyik oldalon egy japán iskola, a másikon egy fantasy falu, szörnyekkel teli dungeonökkel, barátkozás, fegyverfejlesztés, romantika. Klasszikus „felébredsz egy másik világban” felállás, ami még akkor is működik, ha már ezredszer látjuk.

Csakhogy ez az egész iskolás–isekai csavar nagyjából statiszta szerepben van. Nálam konkrétan néhányszor bukkant fel, aztán eltűnt, mintha sosem lett volna igazán fontos. Pedig esküszöm, már kezdtem hiányolni a tantermet és a csengőt – ami azért elég beszédes.

A mindennapok ritmusa: sátor, dungeon, ismétlés

A játék loopja kőegyszerű: minden nap egy sátorban ébredek Elrentaros mellett, kiválasztok egy dungeont, majd nekiesek az aktuális küldetéseknek. Egy dungeon több nehézségi szintből áll, és minden futás mellé kapok pár opcionális kihívást: ne sérülj meg, öld meg a bosst elájulás nélkül, ilyesmik.

A gond nem is az, hogy ezek léteznek, hanem hogy gyakorlatilag kötelező túl nehéz pályákra menni a továbblépéshez. Itt pedig elindul az igazi őrlés. Ütöm az ellenfeleket, repülnek a számok, nőnek a számok, de az élmény nem változik. Easy módban, brutális sebzéssel is harminc ütésbe telik egy-egy ellenfél. Nem taktika, nem döntéshelyzet, hanem gombnyomás-maraton.

Harc, ami nem kérdez vissza

Fegyverekből van választék, és papíron mindegyik más stílust képvisel, ritka mozdulatokkal, varázslatokkal, buffokkal. Ezek adják a változatosság nagy részét, és amikor először elsütök egy látványos, több ellenfelet letaroló támadást, az tényleg jó érzés.

Csakhogy az ellenfelek nem igazán reagálnak erre. Mindegy, mit csinálok, a harcérzet lapos marad. Ráadásul a felszerelés szintje határozza meg a karakterem erejét, így hiába találok egy fegyvert, amit szeretek, hamar lecserélteti velem a játék, mert különben egyszerűen nem haladok. Ez nálam mindig megöli a kötődést.

Szörnyek, amiket megszeretnék… ha nem látnám őket ezerszer

Pedig az ellenfelek dizájnja zseniális. Komolyan, volt bennük valami Ghibli-s báj: vörös pandák, mérget dobáló disznóemberek, íjjal lövöldöző nyulak, buffoló rókák, fénylő gólemek. Animációk, karakter, hangulat – minden adott lenne.

Aztán rájössz, hogy minden dungeonben ugyanazok vannak, csak más színben. A kezdeti lelkesedés gyorsan átcsap sóhajtozásba. A bossok is többnyire felnagyított verziók, különösebb csavar nélkül. És igen, van egy apró kék tündér, aki falakat idéz eléd. Nála ritkán gyűlöltem jobban videojátékos lényt, mert a dungeon crawl lényege a mozgás – ő meg ezt veszi el.

Falu, kapcsolatok, furcsa párbeszédek

Dungeon után visszatérek a faluba, kiosztom a zsákmányt, barátkozom, udvarolok. Elvileg. Gyakorlatban a párbeszédek merevek, tele furcsa fordulatokkal, nyelvtani hibákkal, és néha olyan kínosan szexuális felhanggal, amitől csak pislogtam. Volt pár abszurd jelenet, amin felnevettem, de összességében nehéz volt bárkihez kötődni.

Az udvarlás ráadásul küldetésfüggő: bizonyos embereket csak akkor tudok közelebb hozni, ha teljesítek egy-egy kifejezetten nehéz feladatot. Így végül nem azzal barátkozom, akit kedvelek, hanem akivel épp engedi a rendszer. Ez mindent, csak nem romantikus.

Farmolás? Igen… technikailag

Van farmolás is. Találsz csillogó pontokat, elülteted őket egy apró földdarabon, két nap múlva szivárványszínű káposztává válnak, majd barátság-érméket kapsz. Ennyi. Ha Rune Factory múltból jössz, ez inkább egy rossz vicc, mint rendszer.

Zárás

Az Elrentaros Wanderings nem borzalmas, de fájdalmasan üres. Látom benne a Rune Factory DNS-t, érzem a szándékot, de az egész olyan, mintha egy sokkal jobb játék csontvázára húztak volna egy új bőrt, amit nem töltöttek meg tartalommal. Ha valaki szereti a grindos akció-RPG-ket, el lehet vele lenni, de én végig azt éreztem: ezt már láttam jobban, feszesebben, élvezetesebben.