Crypt Custodian

Macska lettem, meghaltam, sepregetek

2024-ben metroidvaniát csinálni nagyjából olyan, mint a kilencvenes évek végén FPS-t: rengeteg van, a többség korrekt, de kevés az, amire tényleg emlékszem egy hét múlva is. A Crypt Custodian az utóbbi kategóriába tartozik. Nem azért, mert forradalmasítaná a műfajt, hanem mert van egy saját, szerethető világa, amibe jó érzés beleragadni.

Pluto egy macska. Pontosabban volt egy macska, mert a játék elején meghal, majd egy félresikerült találkozás után a túlvilág gondnokai száműzik: örök sepregetésre ítélik az alvilág peremén. Ennél abszurdabb, de egyben kedvesebb felütést nehéz lett volna kitalálni, és a játék végig ki is használja ezt az alaphelyzetet.

Flow, seprűvel

A Crypt Custodian egyik legnagyobb erőssége az, ahogy mozog. Pluto apró kocogása, a gördülékeny ugrások, a pontos kitérések mind azt az érzést adják, hogy jó itt lenni. Nem túl gyors, nem túl lassú, pont eltalálja azt a tempót, amitől a felfedezés nem válik fárasztóvá.

A harc is ebbe a ritmusba simul bele. Az alap mozdulatkészlet egyszerű – támadás, gurulás, ugrás, speciális képességek –, de pontos. Kitérni öröm, visszatámadni kielégítő. A különleges támadások nem árasztanak el, hanem szépen adagolva érkeznek, így van időm megszeretni és kiismerni őket. Ez régi iskola, jó értelemben.

Világ, ami mosolyog rád

A túlvilág itt nem sötét és nyomasztó, inkább furcsán barátságos. A karakterek animációi, a fények, a változatos helyszínek mind azt sugallják, hogy a fejlesztők nagyon szerették ezt a világot építeni. A zene külön kiemelendő: egyszerre kísérteties, játékos és fülbemászó, és sosem ül rá az élményre, inkább aláfest.

Az NPC-k nem csak statiszták. Van, aki csak egy félmondat erejéig bukkan fel, mások kereskedők, akiknél a begyűjtött szemétből fejlesztem Plutót. Igen, itt a trash valódi valuta, és valahogy ez is beleillik az egész kissé ironikus, de szerethető hangulatba.

Építkezni, nem csak fejlődni

A passzív képességek rendszere az, ahol a Crypt Custodian igazán megcsillan. Ezek egymásra pakolhatók, és teljesen más karaktert kapok attól függően, mire megyek rá. Extra túlélés, sebzésfókusz, területi hatások – itt már valódi döntéseim vannak. Ez az a pont, ahol elkezdtem saját Plutót építeni, nem csak követni a játék által kijelölt ösvényt.

A klasszikus metroidvania-s képességek – új mozgás, új területek – korrekt módon teszik a dolgukat, de nem lepnek meg. Viszont a pályatervezés és a felfedezés igen: rengeteg apró jutalom, extra pont, gyűjthető zenei lemez várja azt, aki letér a főútról.

Amikor túl sok minden történik egyszerre

Nem minden tökéletes. A nehézség hullámzása néha kifejezetten bosszantó. Egyes bossok annyi effektet és lövedéket pakolnak a képernyőre, hogy a precíz mozgás helyett inkább kapkodás lesz a vége. Ugyanez ritkábban sima ellenfeleknél is előjön, de ott kevésbé fájó.

Technikailag is vannak döccenések. Switch-en – kézben és dokkolva is – előfordulnak kisebb frame rate megakadások, főleg új területek betöltésekor vagy nagyobb harcoknál. Nem teszik tönkre a játékot, de kizökkentik azt a szép flow-t, amit amúgy olyan gondosan felépít.

Zárás – Nem söpri el a műfaj, inkább kiemeli

A Crypt Custodian nem akar többnek látszani annál, ami: egy klasszikus metroidvania, szívvel, humorral és remek ritmusérzékkel. A világ, a zene és a mozgás együttese simán ellensúlyozza a technikai és balanszbeli hibákat. Ez az a játék, ami nem fog eltűnni az eShop mélyén, mert van arca, hangja és saját tempója.