Castlevania Dominus Collection

Bevezetés

A Castlevania Dominus Collection nálam az a ritka válogatás, ami nem csak nosztalgiát árul, hanem tényleg megmutatja, miért volt a DS-korszak a sorozat egyik csúcspontja – és közben még a Haunted Castle-t is emberré neveli.

Három DS-játék, ami ma is úgy csúszik, mint a frissen olajozott ostor

A Dominus Collection lényegében a DS-trilógiát hozza el Switch-re: Dawn of Sorrow, Portrait of Ruin, Order of Ecclesia. Mindhárom az „Igavania” vonalat viszi, vagyis a Symphony of the Night által kijelölt, felfedezős-metroidvaniás képletet – azt a fajta Castlevaniát, ahol a térkép nem dísz, hanem vallás, és a következő ajtó mögött nagy eséllyel egy olyan képesség van, amitől hirtelen értelmet nyer az egész kastély.

A vicc az, hogy 2008 környékén már sokan fanyalogtak: „jó, jó, megint ugyanaz”, és lehet, hogy akkoriban ez tényleg kezdett rutinná válni. Ma viszont, amikor a metroidvania szó lassan többféle ízben kapható, mint a Balaton-parti lángos, ezek a DS-epizódok úgy állnak itt, mint a műfaj színpadán a régi profik: nem feltétlenül a leghangosabbak, de pontosan tudják, mikor kell belépni.

És ami a legfontosabb: Switch-en baromi jól játszhatók.

Dawn of Sorrow – a touchos trükk, ami most végre kényelmesen megoldható

A három közül a Dawn of Sorrow a legkorábbi, és az is a leginkább „DS-es” a maga módján, mert próbált játszani az érintőképernyővel. A Switch-átirat okosan kezeli ezt: kéziben simán bökdösöd a kijelzőt, dokkolva pedig a ZR + jobb analóg kombinációval intézed a rajzolós/nyomkodós részeket.

Én kéziben éreztem igazán természetesnek – nem csak azért, mert gyorsabb, hanem mert valahogy visszahozza azt a „képernyő közeli” DS-hangulatot. És igen, itt jön az a kicsit pimasz felismerés: ha máshol vennéd meg, mondjuk PS5-ön, ott aztán tényleg nincs mit bökdösni. A Switch itt nem csak „egy platform a sok közül”, hanem konkrétan előnyben van.

Portrait of Ruin – két karakter, egy ötlet, néhány döccenő

A Portrait of Ruin visszavesz a touchscreen-mutatványokból, cserébe bedobja a kétkarakteres játékot. Jonathan és Charlotte között olyan simán váltogatsz, mintha mindig is így kellett volna: nincs töltés, nincs hezitálás, csak egy mozdulat, és már más képességekkel oldasz meg harcot vagy puzzlet.

Ez az a fajta rendszer, amitől a flow nagyon szépen tud pörögni: egyik karakterrel odacsapsz, a másikkal kiegészítesz, és közben a pályadizájn is kap egy kis új ízt. Viszont itt éreztem a leginkább, hogy nem minden környezet és ellenfél van ugyanolyan gondossággal összerakva. Nem rossz, csak néha olyan, mintha a játék kicsit kevésbé lenne „kimért”, mint a Dawn.

Cserébe még így is az egyik legkülöncebb Castlevania-epizód: nem a legjobb a csomagban, de biztosan a legfurcsább módon emlékezetes.

Order of Ecclesia – kihívás, glyph-ek, és egy lassan beinduló gépezet

Az Order of Ecclesia valahol a kettő között ül, és közben a saját útját járja. A Glyph rendszer az egész játékmenet központja: képességeket és felszerelést glyph-ekből szedsz össze, a harc és a fejlődés is erre épül. Ez ad egy feszes, rendszerszintű élményt – és azt is, hogy a játék kifejezetten nehezebb tud lenni, mint amit a Castlevaniától megszoktál.

Viszont be kell vallanom: az eleje nem azonnal kattant. A játék több helyszínt akar megmutatni, nagyobb léptéket céloz, emiatt az első pályák között van pár olyan, ami inkább egyenes folyosó, tele tömve ellenféllel. Ez a rész nem a Castlevania finom felfedezős mágiája, hanem a „menj előre és éld túl”.

Aztán, ahogy haladsz, összeáll. A rendszer kiteljesedik, a kihívás értelmet nyer, és egyszer csak azt veszed észre, hogy a játék úgy húz be, mint egy jól eltalált boss-zene: most már nem csak mész, hanem módszeresen építed magad.

Megjelenítés: nem filter kell, hanem jó arányérzék

A Dominus Collection nem kínál vizuális filtereket meg simítást, mint egyes korábbi válogatások. Őszintén? Nem hiányzott. Ezek a játékok így, ebben a formában kifejezetten szépek, sőt a környezeti részletek néha még jobban is érvényesülnek, mint ahogy emlékeztem.

A nagy trükk inkább a képernyő-elrendezés: variálhatod, hogy mi hol legyen. Alapból a fő kép balra, a térkép jobb felül, a statok és egyebek jobb alul. Ezt át tudod pakolni, nagyítani, kicsinyíteni, akár DS-szerű layoutot is csinálhatsz.

Kéziben a DS-layout már kicsit aprócska, olyan „szemüvegért nyúlsz” érzés, TV-n viszont jópofa. És ami tényleg arany: save state és rewind külön menüből. Ez pont az a modern kegyelem, ami nem rontja el a játékot, csak leveszi róla a felesleges idegeskedést.

Extrák: galéria, zene, manual – rendesen megpakolva

A csomag tele van olyan bónusszal, amit egy Castlevania-rajongó tényleg szeret: illusztrációk, kézikönyvek, kulcsartok, zenei minták. Az illók különösen erősek – olyan minőségű anyag, amitől az ember önkéntelenül azt gondolja: ebből simán lehetne egy rendes, vastag artbook, csak hát Konami néha úgy bánik a saját múltjával, mint aki szégyell fényképalbumot nyitni.

Plusz jópofa extra, hogy választhatsz régióverziók között: a játékok több kiadását is megkapod, az Ecclesia még koreai verziót is.

Haunted Castle – és a pillanat, amikor a „rossz” végre jó lesz

Na és akkor jön a legmeglepőbb rész: nem csak három DS-játék van itt, hanem két plusz is. Az egyik a régi arcade Haunted Castle – ami őszintén szólva ma is pont olyan, amilyennek a legendák mondják: kőkemény, pénzlehúzós, és olyan érzés játszani vele, mintha a játék direkt sértődött lenne rád.

De M2 nem állt meg itt, hanem csinált egy Haunted Castle Revisited-et, és ez az a pont, ahol hangosan felnevettem. Mert ezt a játékot „jóvá tenni” olyan, mintha valaki azt mondaná: „átírtam a matekdogád, és most már ötös”. Elvileg lehetetlen, gyakorlatban mégis megtörtént.

A Revisited vizuálisan gyönyörű: fények, hangulat, olyan modern csillogás, ami néha a legjobb HD-2D játékokat idézi – anélkül, hogy erőlködne. A játékmenet és a nehézség pedig át van hangolva: nem az a cél, hogy öt másodperc után ordítva dobd le a kontrollert, hanem hogy tényleg Castlevania-érzet legyen, NES/SNES-ízzel.

Nem fogja lenyomni a klasszikusokat, de az, hogy most már kimondhatom: „a Haunted Castle jó”, önmagában abszurd öröm.

Zárás

A Castlevania Dominus Collection nálam simán a Konami–M2 kollab egyik legszebb munkája. A három DS-játék ma is csúcsformában van, a Switch-es kezelési és kényelmi extrák (érintés opció, állítható layout, mentés/rewind) pont ott nyúlnak hozzá, ahol kell, és a bónusz tartalmak is végre nem csak „odadobtuk” jellegűek.

És a legnagyobb meglepetés: a Haunted Castle Revisited olyan, mintha Konami véletlenül rájött volna, hogy a Castlevania nem csak emlék, hanem még mindig élő, mozgó dolog lehetne.

Már csak egy apró, szerény kérésem marad: Konami, komolyan, Symphony of the Night, légyszi.