Kotodama: The 7 Mysteries Of Fujisawa

Az alapötlet: Misztikus iskola és mágikus igazságkeresés

Képzeld el, hogy egy új iskolába kerülsz, ahol minden titokzatos, misztikus, de egyben túlzottan is szürke. A főszereplőnk semmit nem tud a környezetéről, de szerencsére egy mágikus képességgel rendelkezik: bárkit képes kényszeríteni, hogy igazat mondjon. Egy kötelező, hóbortos kémkedő iskolás srác vagy, aki most éppen egy jóképű démon (melyet mindenki úgy hív, hogy Mon-chan) nyomására mászkál végig az iskolai titkok világán, hogy leleplezze a hét nagy misztériumot. Oké, elismerem, az alapfelállás nem tűnik rossznak, sőt: könnyedén eljátszható lenne egy izgalmas, iskolai nyomozós történet.

Na de, hogy jön a „gépészeti” rész? Hát úgy, hogy egy sokkal kérdőjelesebb, leginkább súlyosbító szál indul el a háttérben: titokzatos ruhák lefejtése – mintegy felelősségteljes szórakoztató céllal. És ha ezt még mind hozzáadjuk egy átlátszó, filléres minijátékkal, amiben a cél az, hogy helyes színekre kattintgassunk, miközben folyamatosan „boldoggá” tesszük a szereplőket (közvetett módon egyébként levetkőzve őket), akkor elérjük azt a szórakoztató, de rendkívül kényelmetlen élményt, amit Kotodama kínál.

A valóság és a mi valóságunk

Bár a játék igyekszik egy olyan világot felépíteni, ami különlegesnek tűnik, az iskolai misztériumok sora, és a szintén iskolai románcok alapvetően nem hoznak újat. A „válassz, hogy mihez kezdesz” mechanika erőltetett és sokszor többek között lehetetlen elágazásokkal: az egyik pillanatban még te vagy a szépfiú, a következőben pedig a döntéseid hatásai nem is követhetők rendesen. A nyomozás – amely egy kicsit úgy néz ki, mintha egy régi Scooby Doo epizódot néznél – egyáltalán nem adja meg a kívánt intellektuális kihívást. Egyesek iskolai dilemmákra és szeretet-szálakra építenek, míg másokban már a legkisebb tragédiát is teljesen feleslegesen játsszák el. Olyan, mintha a súlyos témák egyáltalán nem találkoznának a könnyed, tinédzser-mánia hangulattal. Az egyensúly teljesen megbicsaklik.

A minijátékok, amik sokkal jobban is sikerülhettek volna

A játék legnagyobb rákfenéje, hogy próbálkozik az erotikus és a misztikus határvonalán, de végül mindkettőt alulmúlja. A puzzle alapú minijátékok helyett – ami egyébként sem volt újdonság a műfajban –, a játéknak egyértelműen csak az volt a célja, hogy „feldobja” a történetet néhány erotikus jelenettel. A legnagyobb gond azonban nem a minijátékok egyszerűsége, hanem az, hogy az egész elmarad a várttól. Akár a lányok, akár a fiúk esetén, az érzékiség legfeljebb egy művészeti postához hasonlítható. Nem arról van szó, hogy a játék nem próbálkozik, de ha meg akarod mutatni a határtalan szexuális fantáziát, talán nem ezen a szinten és nem ilyen szögből kéne.

A játékmenet: Vissza az iskolába, és kezdheted elölről

Ha már a játékról beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül a legnagyobb problémája mellett: a túl sok ismétlés. Ahogy egyre több újabb „igazságot” fedezel fel a történetben, egyre inkább arra a következtetésre jutsz, hogy a titkok már a harmadik kör után nem csupán érdektelenné, de idegőrlővé is válnak. Az iskolai napok ugyanúgy telnek el, és a különböző döntési pontokon történő ugrálás sem hoz igazi felfedezést – inkább csak egyetlen újabb, teljesen előre borítékolható, csalódásba torkolló visszatérésről van szó.

Miért nem működik a Kotodama?

Bár a történet egy ígéretes, misztikus iskolai kalandra épít, a játékmenet, a döntések hatása és az egész szórakoztató élmény sajnos nem működik. A főszereplő szánalmas szexuális kalandjai, melyek nemcsak kellemetlenek, hanem szinte kínosan érzéketlenek is, teljesen elrontják az amúgy sem túl erős rejtélyes szálat. A minijátékok egyszerűsége, és az, hogy az egész sztorit egy kissé sztereotipikus tinifilmes keretbe próbálják belezsúfolni, nem segít. Ha valaki ezt a játékot tisztán erotikus célzattal akarja játszani, akkor valószínűleg még a legnagyobb csalódást is maga mögött hagyja.