Valamikor az ember belefut egy olyan játékba, ami valahogy túl **későn** érkezett. Nem mintha rossz lenne, de ahogy haladunk előre a játékiparban, egyre inkább érződik, hogy egy újabb próbálkozás a sok közül. A **Pathway** alapvetően egy közepes szintű élményt nyújt, de igazán semmi újat nem hoz, amit ne láttunk volna már más játékokban. Ha nem lenne annyi jó alternatíva, talán még egy esélyt adnék neki, de így… Hát, lássuk, mit tud.
Ha valaki azt kérdezné tőlem, mi a legjobb módja annak, hogy elverjünk egy egész délutánt, én valószínűleg nem a *Warhammer Age of Sigmar: Storm Ground*-ot ajánlanám. És ezt most nem azért mondom, mert nem lehet benne szórakozni, hanem inkább azért, mert sokkal inkább éreztem, hogy *elmegy az idő*, mint hogy élveztem volna minden pillanatra. Hogyan lehet egy taktikai játéknál úgy belezúgni a rögzített, kiszámítható helyzetekbe, hogy végül semmi sem változik, bármennyit is próbálkozol? Nos, ezzel a játékkal pontosan ez történt.
Mi történik, ha egy horrorjáték azt mondja, hogy *nem fogok megijeszteni, csak megnyomom a lelked?* Nos, a Mundaun pontosan ezt csinálja. És bár nem pörög a szokásos ijesztgetésre építő tempóban, valahogy mégis képes elérni, hogy a hátad mögött érezd a hideg leheletét, miközben nem is tudod, hogy miért.
Mi történik, ha egy olyan világot alkotsz, ahol a totalitárius kormányok a közösségi média függőségét kihasználva irányítanak mindent? Bár elsőre nem tűnik túlságosan eredetinek, a Liberated azt mutatja meg, hogy van okunk ragaszkodni a jól bevált klisékhez: mert működnek.
Manapság könnyű azt hinni, hogy az Atlus számára a **Persona** a minden. A színes menük, a középiskolai dráma, a popos stílus simán elviszi a hátán a sorozatot. Csakhogy a Persona csak egy leágazás. Az igazi ősforrás mindig is a **Shin Megami Tensei** volt – sötétebb, kegyetlenebb, filozofikusabb. A **Nocturne HD Remaster** pedig pontosan ezt hozza vissza Switchre: nem finomkodik, nem simul bele a modern ízlésbe, hanem megmutatja, honnan indult ez az egész.