Azt mondják, a legfontosabb dolog egy jó dodgeball (vagy ha úgy tetszik, “szabad labdázás”) játékban, hogy a labda hangja tökéletes legyen, ahogy az ellenfél arcának csapódik. Az a *thwack!* kell, ami olyan idegesítően jó, hogy még a játékban is elgondolkodsz, hogy vajon az arcodnak fájt-e jobban. Nos, a *Knockout City* ezt a kérdést szépen elintézte. Az egész játék gyors, színes, pörgős, és annyira addiktív, hogy pillanatok alatt elfelejted: csak egy egyszerű, de annál szórakoztatóbb arcade sportjátékról van szó.

Ah, Layers of Fear 2… egy igazi szívet tépő csalódás. Amikor 2016-ban az első rész elindította a pszichológiai horror vonalat, mindannyiunkat megérintett valami. A stílus, a feszültség, a művészi világkép. Ez a folytatás viszont... nos, hagyjuk. Már a címnél éreztem, hogy valami nem stimmel. A kérdés már az első pillanattól adódott: miért is kell egy ilyen játékot folytatni?

Amikor a ’90-es évek közepén a **Tekken** és a **Virtua Fighter** elkezdte szorongatni a 2D-s verekedős játékok királyát, a Capcom egy merész lépéssel elkészítette a **Street Fighter EX**-et – egy 3D-s kitérőt a jól ismert univerzumban. A fejlesztést az ex-Capcomos Akira Nishitani által alapított **Arika** végezte, és bár a játékban ott volt Ryu, Ken és Chun-Li, az igazi érdekességet az új, furcsa és emlékezetes karakterek jelentették.

Ha valaki azt mondja, hogy egy régi játéknak újraindítást adunk, akkor általában valami mágikus átalakulásra számítunk.