Johnny Turbo's Arcade: Wizard Fire

A kérdés csak az: jobb lett-e ettől a játék, vagy csak hangosabb és színesebb?

Új csapat, régi szerepek

A karakterválaszték rögtön változott. A klasszikus arcok – Carl F. Greystone lovag, Freya Edirne varázsló és Hark Riger bárd – visszatérnek, de Kirikaze, a nindzsa eltűnik. Ő mindig is kilógott ebből a pszeudo-AD&D világból, így helyére érkezik Eminna Jozestore, az elf, illetve Jade Greataxe, a törp, aki természetesen baltával intézi a dolgokat.

Papíron változatos a felhozatal, gyakorlatban viszont nem érzem drámai különbségnek a karaktereket. Van némi eltérés: Carl és Freya tölthető támadásokat kapnak, míg Hark és Eminna gyors, darálós stílust képviselnek, de arcade szemmel nézve mindenki ugyanazt csinálja: üt, varázsol, túlél, ameddig bírja.

Klasszikus arcade irányítás, klasszikus csapdákkal

A kétgombos irányítás maradt: az egyik támad, a másik varázsol – pontosabban átváltoztat. A varázslatok többsége hasznos, erős és látványos, de a játék kíméletlen humorral időnként disznóvá változtat, ami nemcsak megalázó, hanem konkrétan életveszélyes is.

Az izometrikus pályákon nyolc irányba mozoghatunk, és itt jön ki igazán a folytatás egyik legnagyobb erénye: a látvány. Színesebb, részletesebb, sokkal élőbb világot kapunk, az első romos falutól a végső szintig. A sprite-ok ma is meglepően jól tartják magukat.

Vágóképek, hangok, túlzás minden mennyiségben

Újdonság a történetmesélés is, legalábbis annyiban, hogy a pályák között vágóképeket kapunk – méghozzá szinkronnal. Ez a szinkron viszont… nos, finoman szólva is Shatner-iskolás túljátszás. Hangos, drámai, sokszor teljesen indokolatlan, és pontosan ezért emlékezetes. Nem jó értelemben, de szórakoztató.

A zene és a hangeffektek is tipikus arcade-stílusúak: torz, harsány, néha kifejezetten fárasztó, de egy játékgép előtt állva ez teljesen rendben lenne. Otthon, hosszabb sessionök alatt már kevésbé.

Aprópénzfaló logika, barátság nélkül esélytelen

A Wizard Fire kíméletlen. Főleg bossoknál érzed igazán, mennyire coin muncher a lelke mélyén. Átkok, mérgezés, irányításmegfordítás – ezek nem csak nehezítenek, hanem konkrétan elbizonytalanítanak, főleg akkor, amikor a képernyőn már amúgy is káosz van.

Egyedül játszva frusztráló tud lenni, de kooperatív módban sokkal jobban működik. Így már nem cél, hogy egyetlen élettel végigmenj, hanem az, hogy együtt túléljetek még egy szakaszt. Ez tipikus arcade-filozófia, és ebben a keretben működik is.

Az emuláció: megállt az idő

Sajnos a Flying Tiger Entertainment emulációs megoldása semmit nem fejlődött. Nincsenek DIP switch opciók, nem lehet kikapcsolni a bilineáris szűrést (ami a pixelpuristáknak fájni fog), és bár van 16:9 nyújtás, jobb messziről elkerülni. Ez a rész fájóan félkész, és egy kis odafigyeléssel sokkal jobb lehetne.

Zárás

A Wizard Fire egy korrekt folytatás egy korrekt dungeon crawlerhez. Nem több, nem kevesebb. A látvány fejlődött, a hangulat erősebb, a játék még mindig élvezetes pár menet erejéig – főleg baráttal. De hosszú távon nem tart meg, mert a lelke mélyén továbbra is egy könyörtelen, aprópénzre kihegyezett arcade játék.

Ez nem baj, csak tudni kell, mire számítasz. Ha egy újabb klasszikus arcade címet keresel a gyűjteményedbe, megállja a helyét. Ha mély, újrajátszható dungeon crawlerre vágysz, akkor itt hamar elfogy a varázs.