Vagante

Roguelike fáradásos törés

Az elmúlt tíz évben a roguelike műfaj akkorát robbant, hogy ma már szinte minden indie kirakatban ott figyel egy permadeath-es, run-alapú valami. Isaac, Dead Cells, Hades – mind bizonyították, hogy a „meghalsz, újrakezded” nem feltétlenül rétegízlés. A Vagante viszont egy másik korszak gyermeke: egy kis csapat közel tíz évig csiszolgatta, és ez egyszerre érződik rajta erényként és problémaként.

Az első benyomás vitathatatlanul erős. A pixel art gyönyörű, olyan fajta részletességgel és hangulattal, amitől az ember egy pillanatra visszacsöppen a PC Guru és a régi 576k képes mellékleteinek világába. Az erdős pályák festményszerűek, a zene kellemesen simul rájuk, és minden adott lenne ahhoz, hogy beszippantson az egész. Csakhogy ez a varázs meglepően gyorsan kopni kezd.

Négy biom, sok ismétlés

A Vagante legnagyobb baja számomra az, hogy túl hamar kiismeri magát benne az ember. Négy biom van összesen, mindegyik három szinttel, és ezek a szintek vizuálisan szinte teljesen azonosak. Ugyanazok a háttérelemek, ugyanaz a csempézés, újra és újra. Ráadásul minden halál után visszadob a játék az elejére, így nagyon gyorsan kialakul az érzés, hogy már megint ugyanazt a kört futom.

Egy ponton azon kaptam magam, hogy nem a kihívás miatt feszülök, hanem mert tudom, hogy megint ugyanazt a barlangfalat fogom bámulni. Ha lett volna több biom, vagy akár csak egy kis vizuális variáció szintenként, ez sokkal kevésbé fájna.

Klasszikus alapok, kemény büntetés

Játékmenet szempontjából a Vagante egy hagyományos 2D platformer roguelike és RPG elemekkel. Futam előtt kasztot választunk – lovag, tolvaj, mágus –, később újabbak nyílnak meg. Ezek legalább tényleg különböznek egymástól, ami valamennyire ellensúlyozza a pályák egyformaságát.

A cél egyszerű: megtalálni az ajtót, lejutni a következő szintre, közben ládákat nyitni, ellenfeleket ölni, csapdákat kerülgetni. Klasszikus recept. Ami viszont jól működik, az az, hogy a játék nagyon erősen ösztönöz a felfedezésre. A legjobb cuccok, a legérdekesebb képességek mind opcionális kockázat mögé vannak rejtve. Amikor egy tárgy konkrétan átírja a mozgásodat vagy a pályakezelést, az valódi „na, ez menő” pillanat.

Fejlődés, ami nem segít eleget

A probléma ott kezdődik, hogy a Vagante hosszú távú fejlődési rendszere kifejezetten barátságtalan az újoncokkal. Nincs klasszikus, runok között megmaradó valuta. Csak egy tapasztalati csík, ami idővel új kasztokat vagy apró, permanens bónuszokat old fel. Ezek viszont nevetségesen kis segítséget adnak: pár statpont, pár extra HP a tábortűznél. Ha már eleve szenvedsz, ez nem fog kihúzni a gödörből.

Egyedül játszva a játék kíméletlen. Olyan érzésem volt, mintha direkt falnak vezetne, és csak annyit mondana: „tanuld meg, vagy hagyd abba”. Koopban állítólag élhetőbb, de én alapvetően szeretem, ha egy játék nem kényszerít rá társaságra.

Félkész élmény benyomása

Ami igazán fáj, az az összkép. A Vagante inkább hat egy hosszú demónak, mint egy teljes értékű játéknak. Rövid, nincs valódi története, semmi kapaszkodó, ami miatt azt érezném, hogy van tétje a következő runnak. Bedobnak egy barlang elé, és kész. Nincs kontextus, nincs motiváció, csak a mechanika önmagában.

Ehhez jön még a kommunikáció teljes hiánya. Tárgyak, NPC-k, rendszerek – rengeteg minden nincs elmagyarázva. Nem titokzatos, hanem szimplán homályos. Guide nélkül sokszor fogalmam sem volt, mit vár tőlem a játék, és ez nem az a fajta felfedezés, amit jutalmazónak érzek.

Switch-en ráadásul technikai gondok is akadnak: eltűnő zene, be nem vett gombnyomások. Ezek külön-külön talán apróságok, de együtt tovább rontják az élményt.

Zárás

A Vagante-ban rengeteg munka és tehetség van, ez vitathatatlan. A látvány és az itemrendszer mögött ott a szenvedély. Csakhogy nincs elég játék köréjük építve. Egy túltolt nehézségű, rövid, magyarázatok nélküli élmény marad, ami nem tudja felvenni a versenyt a műfaj mai nagyjaival. Szép emlék lehetett volna – így inkább csak egy kihagyott lehetőség.