Tunche

És a játék maga sem sokat tököl azzal, hogy kézen fogjon.

Azonnal mélyvíz – talán túl mély is

Tunche már az első percekben rád zúdít rengeteg információt. Lore-tekercsek Andrex-méretben, tábori hub, ami gyorsan megtelik játszható és nem játszható karakterekkel, többféle valuta, boltok, képességfák, karakterprofilok, közben pedig öt különböző hős egyre bővülő mozgáskészlettel.

Ez messze áll a műfaj klasszikus, „felveszed a kontrollert és már mész is” megközelítésétől, amit a Streets of Rage vagy a Ninja Warriors képvisel – és amiket egyébként a Switchen remekül sikerült modernizálni.

Tunche nem akar azonnal szerethető lenni. Inkább azt mondja: „szokj hozzá, vagy hullj el.”

Ami igazán működik: a látvány és az alapötlet

Amihez nem fér kétség, az a kézzel rajzolt grafika. Gyönyörű, karakteres, dél-amerikai folklór ihlette látványvilág, amely nemcsak mutatós, de többnyire jól is kommunikálja az ellenfelek támadásait – legalábbis addig, amíg a képernyőt nem lepik el teljesen.

A másik nagy dobás az, hogy a klasszikus beat ’em up formulát roguelite elemekkel keveri. Meghalsz, visszakerülsz a táborba, fejlesztesz, majd újra nekifutsz. Elvben ez jól illik a műfajhoz.

Gyakorlatban viszont az eleje kifejezetten kegyetlen.

A roguelite árnyoldala

Az első néhány próbálkozás nagyon rövid lehet, ami önmagában még beleférne – csakhogy minden újrakezdés előtt majdnem egy percet kell várni, mire újra betölt a pálya. Ez különösen fáj, amikor még tanulod a rendszereket, és sorra halsz el.

A játék szándékosan azt várja, hogy elbukj, gyűjts, erősödj, és fokozatosan juss egyre messzebb a dzsungelben. Csakhogy az ismétlődő kezdeti szakaszok és a túlmagyarázott rendszerek miatt ez sokszor inkább fárasztó, mint motiváló.

Történet: gyönyörű keret, túl sok szöveg

A feloldható történeti részek képregényes formában tálaltak, és vizuálisan fantasztikusak. Ha a fejlesztők bíztak volna abban, hogy ezek a rajzok önmagukban is elmesélik a sztorit, Tunche sokkal erősebb narratív élmény lehetne.

Ehelyett azonban újra és újra apró betűs, hosszú szövegek törik meg a lendületet, és kiszívják a varázst. Ez különösen fájó egy olyan játékban, amelynek a legnagyobb fegyvere épp a vizualitása.

Amikor összeáll – és amikor nem

Tunche jól játszható, következetes, és kanapés kooperatív módban kifejezetten szórakoztató tud lenni. A zene hangulatos, a hangdizájn tisztességesen támogatja az akciót.

De a játék gyakran saját magát akadályozza. Folyton megáll, hogy elmagyarázza, mit miért és hogyan csinálsz, miközben a roguelite struktúra miatt az eleje túl sokszor ismétlődik. Néhány karakterrel az első órák kifejezetten egyhangúak.

Összegzés

Tunche egy remek ötletekkel teli beat ’em up, amelynek művészeti irányvonala első osztályú, az alapmechanikái működnek, és a roguelite–verekedős keverék önmagában figyelemre méltó. Csakhogy mindezt egy túlmagyarázott, apró betűs, kissé barátságtalan csomagolásba rejti.

Szórakoztató, ha hajlandó vagy átgázolni rajta, de nem csodálkoznék, ha sokan inkább visszafordulnának a sötét sikátorból.

Ha bunyót keresel, Tunche ott lesz. Csak készülj fel rá, hogy előbb még végighallgatod, miért bunyózol.

Amit szerettem

• Elsőrangú, kézzel rajzolt grafika
• A roguelite beat ’em up ötlete friss
• Jó kanapés kooperatív élmény

Ami visszahúzza

• Folyton megszakítja magát magyarázatokkal
• Apró betűs, túlbeszélt szövegek
• Néhány karakter indulása túlságosan repetitív

Értékelés: 7 / 10