Tomb Raider 4-6 Remastered

Bevezetés – A régi világ újracsomagolva

Hogy mi van a csomagban? Három játék, három epizód, és a remasterek varázslatos érintése, amellyel az Aspyr próbálkozott. De ha őszinték vagyunk, ezt a három címet már rég eltemettük volna a videojátékos történelem mélyén. Azért mindegyiknek voltak szép pillanatai, de ha valahol, akkor itt köszön ránk a múlt, mégpedig egy nem túl friss, megfáradt szellem formájában.

A grafikai frissítésekkel ugyan próbálkoztak, de ha már a szép kifejezés szóba került, akkor azért az első részek remastereit sem kell félteni. Az igazi kérdés, hogy mi van a játékmenettel, a flow-val, és hogy képes-e visszahozni azt az érzést, amit az egykori Tomb Raider játékok sugalltak. Mert valljuk be, ezek a címek nem a szép grafikájukról voltak híresek, hanem arról, hogy milyen pokoli jó érzés volt Lara Croft bőrébe bújni, miközben egy szűk, kanyargós sírkamrában mászkáltunk. De vajon elérhetjük még ezt az élményt 2026-ban, egy meglehetősen kétséges újrakiadással?

A három játék és az élmény

The Last Revelation – Az igazi Tomb Raider

Ezt azért érdemes volt újra felidézni. Ha bármi, akkor a „The Last Revelation” a széria valódi csúcsa, legalábbis az eredeti három epizód közül. Az egyiptomi környezet, a sírkamrák, a piramisok és a rejtett kincsek remekül hozták azt a hangulatot, amit még akkoriban elképzelhettünk egy Tomb Raider játékról. Az újrafelvett 60fps-es teljesítmény mellett pedig még inkább élvezhető, bár a grafikai újítások nem minden esetben jönnek jól – a túl sötét árnyékok és a rideg világot egyre inkább nyomasztóvá teszik.

A játékmenet is üt, de nem annyira, hogy elfelejtsük azokat a bizonyos "tank" irányítást, amiket nem lehetett könnyen elfelejteni, még a felújított verzióban sem. A régi kontrolloknak megvan a maga bája, de az új rendszer csak annyira szórakoztató, hogy abban is megértjük: miért hagyták ott a régi stílust. A régi, dacos, kemikális irányítás igazi védjegye a játéknak. Ha újra akarsz élni egy 90-es évekbeli élményt, akkor csak nyomd meg a tank irányítást.

Tomb Raider: Chronicles – Ami próbálkozott, de nem elég

Az „Chronicles” egy ilyen antológiaszerű válogatás volt. Meglehetősen szórakoztató, de nagyon szétszórt. Hol Róma gladiátorai, hol orosz tengeralattjárók, aztán meg a New York-i felhőkarcolók tetején mászkálunk fekete bőrdzsekiben. Az, hogy Lara itt már nem igazán az a hős, aki volt, érezhető a játékon. Egyes részei kifejezetten unalmasak, és a történet is inkább egy rosszul összerakott mix, mint igazi, kerek történet. De aki szereti a sorozatot, az nem fog csalódni benne, de biztos, hogy nem marad maradandó élmény.

The Angel of Darkness – Az igazi katasztrófa

Nos, ez egy olyan része a sorozatnak, amit inkább próbálj elfelejteni. A játéknak nem igazán van semmilyen erőssége. A kényelmetlen irányítás, a túlzottan nagy hangsúlyt kapó lopakodás és a narratív zűrzavarok mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a játék inkább mélyebb vízbe kerüljön, mintsem ismét aranyba. A hangulat is elég borongós, amolyan „David Fincher-ös”, de ez egyáltalán nem segít a játéknak, mert nem építi a szokásos Tomb Raider-varázst. Sőt, mi több, a változatos helyszínek sem tudják elfeledtetni azt, hogy a játék egyszerűen nem élvezetes.

Az újrakiadások és a Switch-es élmény

A „Tomb Raider IV-VI Remastered” csomag egy érdekes próbálkozás, de az a helyzet, hogy sok minden nem működik. Az új vizuális frissítések nem mindig keltik életre a régi varázst, és bár a 60 fps javítja a játékélményt, egyáltalán nem biztos, hogy érdemes visszatérni a gyengébb epizódokhoz. A Switch verzióval is voltak problémák, különösen a hibernálásból való felébredés utáni fagyások, amik elég bosszantóak tudnak lenni.