The Stretchers

A mentés, mint kontrollált káosz

Az egész nem tököl: bedob a közepébe, megtanítja az alapokat, aztán már rohanhatsz is a következő szerencsétlenhez, akit Captain Brain tett zombiszerű állapotba valami egészen elborult bosszúhadjárat részeként. A cél egyszerű, a kivitelezés sosem az. A két mentős keze-lába külön életet él, a koordináció állandó kihívás, és minden „csak gyorsan felkapjuk és visszük” terv nagyjából három másodperc alatt omlik össze.

A tizenhét pálya alatt konkrétan mindent bevet a játék: fűrésztelep forgó pengékkel, tengerparti zipline, brutálisan nehéz fűnyíró, trambulinok, bontógolyó, elszabadult traktorok, sőt egy ájult szumóbirkózó cipelése is belefér egy veteményeskerten át, miközben feldühödött vakondok támadnak. Ez az a fajta változatosság, ahol nem azon gondolkodom, mi jön még, hanem azon, hogyan fog ez most félremenni.

Rövid, de sűrű

Nem egy hosszú játék – nagyjából négy óra alatt végig lehet érni rajta –, de ez a négy óra tömény. A fő küldetések újrajátszhatók normál és időre menő módban, vannak extra kihívások (ajtók nyitogatása, balesetek elkerülése, elrejtett kincsek), és egy matricás gyűjtögetős rendszer, ami afféle achievement-könyvként működik. Emellett őrült mellékküldetések is akadnak, ahol például kétfős fűrésszel kell fákat kivágni egy aktív ralipálya közepén – igen, pontosan olyan abszurd, ahogy hangzik.

A bázison kalapokat és cuccokat oldhatunk fel, testre szabhatjuk a mentősöket, szóval bár rövid, azért van ok visszanézni egy-egy pályára.

A frusztráció jó értelemben fáj

A The Stretchers egyik legnagyobb erénye, hogy pontosan tudja, meddig lehet idegesíteni a játékost. A kontroll könnyen tanulható, de mindig van benne annyi esetlenség, hogy semmi ne menjen pontosan úgy, ahogy elképzeled. Kommunikálni kell: „most!”, „várj!”, „ne arra!” – és persze ez általában akkor hangzik el, amikor már késő. Amikor elfajul a helyzet, ott a lehetőség, hogy a karakterek tapsoljanak egymásnak, sőt együtt daloljanak – egy egészen bizarr, de működő feszültségoldó megoldás.

Mentőautó, ahogy a Crazy Taxi-ban megálmodtuk

Miután minden sérültet bepakoltunk, jöhet az elszabadult autózás. A mentőautóval falakon át, rámpákon ugrálva, kerteken keresztül száguldunk a kórház felé, miközben boostolunk, siklunk, pörgünk. Az egyik játékos vezet, a másik kezeli a turbót – az eredmény pedig garantált pusztítás. Minél nagyobb az őrület, annál jobb a pontszám. Ez az a rész, ahol tényleg jutalmaz a hülyeség.

Ami kicsit félrement

Ha muszáj belekötni: a hordágy szerepe meglepően elhanyagolható. Elvileg ez lenne a mentés kulcsa, gyakorlatilag sokszor egyszerűbb felkapni a dizzies-t kézzel, és úgy vonszolni el. Pedig a hordágyas egyensúlyozás sokkal viccesebb és nehezebb – kár, hogy a játék nem kényszerít rá gyakrabban.

Audiovizuális benyomások

Látványban a Two Point Hospital stílusa köszön vissza: vastag vonalak, élénk színek, jól olvasható környezet. Kézi módban és dokkolva is jól mutat. Technikai gondom nem volt, legfeljebb néha egy-egy apró fps-esés, amikor nagyon elszabadul a mentő. A zene direkt idióta, tempóban követi a káoszt, a karakterek – Professor Doctor különösen – tökéletesen illenek ehhez az elborult világhoz.

Egyedül is működik, de…

Szólóban is játszható, és működik is, csak érezhetően nehezebb. Ilyenkor tényleg olyan, mintha az ember agya ketté akarna válni a puzzle-ök közben. A nagyobb gond inkább az, hogy Switch Lite-on a kooperáció Joy-Con hiányában körülményes – itt jó lett volna valami kreatívabb megoldás.

Zárás

A The Stretchers kellemes meglepetés. Nem akar több lenni annál, ami: egy rövid, de emlékezetes, kooperatív rongybaba-komédia, ami egy baráttal játszva egészen kivételes élményt ad. A Tarsier láthatóan tudja, hogyan kell a fizikai káoszból játékélményt csinálni, és bár nem hibátlan, ritkán nevettem ennyit egy puzzle-játékon.