The Padre

Kevés játék van, ahol egy zsémbes papként botorkálok egy kísértetkastélyban, és közben azon gondolkodom, hogy ez most félelmetes vagy inkább szellemes – a The Padre valahol pont ezen a határvonalon billeg.

Pap, démonok, rossz viccek – indul a menet

A sztori alapja abszolút hálás: egy papot irányítok, aki nemcsak misézni jár, hanem démonvadászat is szerepel a heti programjában. Amikor eltűnik egy bíboros, hősünk hazatér, hogy szembenézzen a gonosszal – fegyverek nélkül, cinikus megjegyzésekkel felvértezve. Nem egy forradalmi felütés, de van benne egy kellemes B-kategóriás horrorfilm-hangulat, amit a játék végig próbál életben tartani.

Minecraft találkozik a túlvilággal

Első ránézésre a voxelgrafika majdnem kizökkentett. Olyan, mintha a Minecraft szökött volna át egy felnőtteknek szóló horrorjátékba. Aztán pár perc után rájöttem, hogy ez a kontraszt igazából működik. A komor fények, az árnyékok, a sötét szobák együttese egész nyomasztó atmoszférát teremt. Viszont ennek ára van: néha konkrétan nem látom, mit keresek. Kapcsolók, tárgyak, apró interakciók simán elvesznek a sötétben, és ez egy idő után nem feszültséget, hanem bosszúságot szül.

Játékmenet, ami a múltból kacsint vissza

Az irányítás tudatosan régimódi. Bal analóg, kontextuális interakciók, fix kamerák – mintha egy régi Resident Evil-lemez csúszott volna be a konzolba. Ez papíron nosztalgikus, gyakorlatban viszont hamar eszembe jutott, hogy nem véletlenül léptünk túl ezen a korszakon. A mozgás lassú, néha olyan, mintha térdig érő sárban gázolnék, és amikor menekülni kellene egy makacs démon elől, ez kifejezetten fáj.

A pályák diorámaszerűen tárulnak elém, a kamera ide-oda pásztáz, de a sötétség és a fix nézőpont kombinációja gyakran inkább akadály, mint hangulati elem.

Fejtörők jó szándékkal, vegyes eredménnyel

A The Padre erősségei közé tartoznak a környezeti fejtörők. Tárgyakat kombinálok, eszközöket barkácsolok, próbálok logikusan gondolkodni – és ez sokszor működik is. Máskor viszont a rossz láthatóság és a pontatlan interakciók miatt inkább próbálgatásba csap át az egész. Nem egyszer éreztem azt, hogy tudom, mit kellene csinálni, csak a játék nem segít abban, hogy meg is tehessem.

Harc: szükséges rossz

A harc sajnos nem tartozik az erősségek közé. Az ellenfelek dizájnja ötletes, de az ütközési pontok kiszámíthatatlanok, az animációk darabosak, és gyakran kevés az eszköz a kezemben. A lassú mozgással párosítva az összecsapások hamar nyűggé válnak, pedig ezek lehetnének az élmény csúcspontjai is.

Humor, ami néha betalál

A főhős folyamatosan kommentálja az eseményeket, kicsit Max Payne-es belső monológ hangulatban. Néha működik, néha túl sok. Amikor repkedő könyvek elől menekülök egy könyvtárban, vagy egy zombibébiszitter mellett lopakodom, tényleg érzem a játék egyedi személyiségét. Az apró ötletek – páncélok, amik figyelnek, majd „nem történik semmi” – kifejezetten szerethetők.

Zárás

A The Padre számomra egy tipikus „majdnem” játék. Tele van jó szándékkal, hangulattal és ötletekkel, de a kivitelezés gyakran visszahúzza. Élveztem a világát, a humorát, és azt, hogy nem veszi magát halálosan komolyan, de a harc és a régies irányítás túl sokszor törte meg az élményt.

Egy kis csiszolással tényleg rejtett gyöngyszem lehetne – így inkább egy érdekes, de döcögős kitérő a horrorjátékok térképén.