The Last Faith

Castlevania-váróban, vérrel írva

Konami valahol egy párhuzamos univerzumban biztos már kiadta a következő 2D Castlevaniát, itt viszont marad a várakozás, meg az, hogy az indie csapatok próbálják betömni a lyukat a falon. Van, aki szinte szóról szóra másol (és néha még az is jól áll neki), más meg inkább eltekeri a receptet valami sötétebb, karcosabb irányba. A The Last Faith egyértelműen az utóbbi: 2D Soulslike metroidvania-ízű kanyarokkal, gótikus várossal, amnéziás hőssel, és azzal a kellemes alapállással, hogy itt senki nem akar neked jót.

Eryk, a főszereplő, egy átkozott, komor figura, aki úgy ébred fel Mythringal peremén, mintha valaki kitörölte volna az emlékeit, de meghagyta volna a rossz előérzetet. A város lakói már nem igazán lakók, inkább mutáns bestiák, akik az első pillanatban jelzik: itt nem lesz baráti üdvözlőcsomag. A sztori pedig lassan csöpög, itemleírásokból, félmondatokból, a kevés túlélő fáradt mormogásából – klasszikus Souls-iskola, csak oldalnézetben.

A felfedezés jó, de a pofon mindig közel van

A játékmenet ismerős, és ezt most nem sértésnek mondom. Nem lineáris világ, visszanyíló útvonalak, shortcutok, ajtók, amiket később nyitsz ki, és az a bizonyos „aha!” érzés, amikor rájössz, hogy a fél órája látott kapu valójában két sarkon át visszavezet a checkpointig. Ezt a fajta térhurkolást nagyon tudom értékelni, mert nem csak időt spórol, hanem ritmust ad a játéknak: feszültség–megkönnyebbülés–újra feszültség.

A harc pedig… nos, az a fajta, amitől egyszerre szidod a képernyőt és bólogatsz, hogy „jó, ezt én rontottam el”. Büntet, de többnyire fair. Tanulod az ellenfél jelzéseit, belövöd a dodge időzítést, kiismered a fegyvered lendületét. És amikor meghalsz – mert meg fogsz –, ott marad a fel nem használt tapasztalatod, és vissza kell menned érte. Ha még egyszer elhasalsz előtte, búcsú. Ez a mechanika már ezer helyen megvolt, de itt is működik: ad tétet minden lépésnek.

Ami külön öröm: a buildelés nem szorít be. A soft capek magasak, a hard capek meg még magasabbak, így ha van egy fix elképzelésed – erő, ügyesség, bármi –, bele tudsz állni. Én egy egyszerű „ütök nagyot, aztán remélem” jellegű erő builddel mentem, és kifejezetten jó érzés volt, amikor később visszanéztem egy korábbi területre, és az ottani rémálmokból hirtelen rutinmunka lett. Ez a fejlődésélmény az egyik legjobb drog ebben a műfajban, és itt is megvan.

Metroidvania, csak visszafogottabb fantáziával

A metroidvania-elemek viszont kicsit… kötelezőek. Megkapod a képességeket, amiktől haladhatsz tovább, de nem nagyon emlékszem olyan pillanatra, amikor tényleg felcsillant volna a szemem egy új mozgáslehetőségtől. Doboz tologatás, kijelölt falmászás – funkcionális, de nem izgalmas. Pedig a játék kozmikus horroros, groteszk világa simán elbírna elborultabb traversal ötleteket is. Itt éreztem először, hogy a The Last Faith néha túl óvatos: mintha biztosra menne a jól ismert elemekkel, ahelyett hogy egyszer tényleg elszabadítaná a saját képzeletét.

Hangulatból ötös, képből penge – csak a Switch néha megfingat

Látványban a játék nagyon hozza a „súlyos, monokróm gótika” csomagot. Néha kicsit túl szürke, túl hamuszínű, de ettől legalább következetes. A sprite-ok részletesek, a bossok dizájnja pedig kifejezetten erős: olyan lények jönnek szembe, amikre ránézel, és már előre sejted, hogy itt nem csak a HP-d fogy majd, hanem a türelmed is. A kivégzések, amikor az ellenfél az utolsó morzsán áll, külön kis brutalitás-cukorkák: nem öncélúak, inkább levezetés, egy pillanatnyi „na, ezt megérdemelted”.

A zene ehhez képest visszafogott, sok vonós és fúvós, meg rengeteg csend. És ez a csend nem üresség, hanem atmoszféra: hallod a lépteket, a távoli nyikorgást, és már ettől rosszabb helynek érzed Mythringalt. Bossoknál feljebb tekeri a hangerőt, de alapvetően nem akarja elnyomni a feszültséget, csak aláfesti.

A gond ott kezdődik, amikor a feszültséget nem a játék tervezetten emeli, hanem a teljesítmény. Switch-en (főleg ahol sok az ellenfél) előjönnek frame-hiccupsok, és egy ilyen pontos időzítést kérő játékban ez konkrétan bűn. Volt, hogy input késés miatt csúszott a dodge, volt, hogy egy ugrás lett bizonytalan, és volt olyan is, amikor egy szépen felépített kombó egyszerűen szétesett, mert a játék épp gondolkodott egyet. Kapott ugyan javítást, és tényleg érezhetően jobb, mint a legrosszabb állapot, de így is marad elég döccenés ahhoz, hogy időnként kiessen a flow.

És itt fáj a legjobban: mert a The Last Faith akkor igazán jó, amikor beleállsz a ritmusába. Amikor tanulsz, ismételsz, finomodsz. Ezt a fajta koncentrációt viszont nagyon könnyű elrontani egy rosszkor beeső fps-eséssel.

Végszó: jó hit, ingatag lábakon

A The Last Faith egy szerethető, komor darab a Switch amúgy is túlzsúfolt metroidvania–soulslike polcán. A világa működik, a harca többnyire igazságos, a térképe jól hurkol, és a fejlődés kellemesen kézzelfogható. Ugyanakkor a mozgásfejlesztések fantáziátlanok, és a Switch-es teljesítmény képes tönkretenni azt, ami amúgy egy precíz játékban a legértékesebb: a bizalmat, hogy ha elrontottad, az tényleg a te hibád volt.

Ha szeretted a Blasphemous játékokat, vagy egyszerűen nem tudsz lejönni a Souls-formuláról, akkor érdemes ránézni – csak készülj fel, hogy handheldben néha nem a boss lesz a legnagyobb ellenfeled, hanem a képkockaszám.