The Forbidden Arts

Phoenix és A Tűz Erejével

A történet egyszerű, de elég szórakoztató: egy fiatal fiú, Phoenix, aki képes manipulálni a tüzet, kalandozik egy hatalmas világban, hogy legyőzze a gonoszt és felfedezze képességeit. A világok és a dungeon-ök felfedezése során barátokkal és ellenségekkel találkozik, és folyamatosan bővíti a tűz elemhez való kapcsolatát. Az alapötlet tényleg rendben van, és a dialógusok kellően informatívak ahhoz, hogy fenntartsák az érdeklődést. A probléma azonban ott kezdődik, hogy minden túlságosan egyszerű és sztereotipikus ahhoz, hogy igazán elnyerje a szívünket.

Dungeon-ök, De Minek?

A játék javát a dungeon-ök és a platformer elemek teszik ki, ahol Phoenixnek számos akadályt kell leküzdenie, miközben a tűz és a fegyverek kombinációjával próbálja túljárni az ellenségek eszén. A dungeonök dizájnja változatos, de gyakran úgy éreztem, hogy túl hosszúak és túl sokszor ismétlődnek. A falmászás egy külön fájó pont, mert bár a mechanika alapvetően nem rossz, a kivitelezés borzasztóan fárasztó és idegesítő. Túl sokszor találkoztam olyan pillanatokkal, ahol a karakter nem reagált időben, amit egy igazi frustration-factornak tartok.

A platformer részek alapvetően élvezetesek, de nem elég frissek ahhoz, hogy végig fenntartsák a lelkesedést. A rejtett aranydarabok gyűjtögetése szórakoztató, de gyakran olyan helyeken találhatók, ahova nem szívesen megy vissza az ember, mert az eddigi ellenségek és a feladatok hamar unalommá válnak.

Harc – Ahová Az Akció Megyek, De Csak Félig

A harc a The Forbidden Arts egyik legnagyobb problémája. Alapvetően van egy szimpla támadási rendszer, ahol vagy közelharci fegyverrel ütsz, vagy egy tűzgolyót dobsz. Azonban a harc teljesen egyoldalú, mivel az ellenségek AI-ja kifejezetten gyenge. Az egyszerű támadásokat könnyedén kikerülhetjük, miközben a visszajelzések teljesen hiányoznak a karakter reakcióit illetően. Ha sikeresen eltalálunk egy ellenséget, az hátralép, ami miatt szinte minden harc egy monoton ütés és hátralépés játékká válik. A védekezési lehetőségek szintén gyengék: egy-két találat és Phoenix máris összeesik.

A tűz mágikus erejét a játékban gyakran elvont és alulfeltárt módon alkalmazzuk. Bár időnként próbálkozhatunk vele, valószínűleg a legtöbbször nem találunk vele hatékony megoldásokat. A játék során úgy érzem, hogy a tűz, amit ennyire a középpontba helyeztek, csupán egy üres ígéret marad.

Vizuális Dizájn – Képregényes Hangulat, De Az Üres Terek

A játék legnagyobb erőssége talán a vizuális dizájn és a zenei aláfestés. Az anime-stílusú karakterek jól néznek ki, bár nem igazán emlékezetesek, a világ színes, de gyakran kiforratlan. A grafikák semmilyen különleges hatást nem hagynak maguk után, és a terek gyakran túl üresnek tűnnek. A karakterek elég sablonosak, és hiába van mindenféle fantasy-lény, nincs bennük semmi olyan igazán figyelemfelkeltő vagy egyedi, ami megmaradna az emlékezetünkben.

A Zene – Ami Még Képes Volt Megmenteni

Ha a grafikai és játékmeneti csalódások után egy kicsit fel akarsz lelkesedni, akkor a zene biztosan segít. A dallamok kifejezetten megkapóak és ragadósak, biztos vagyok benne, hogy sokan a nap végén még akkor is dúdolni fogják őket, amikor már letették a kontrollerüket. A zene a legnagyobb pozitívuma a játék hangulatának, amit egyedül a háttérbe húzódó, néha monoton harci szakaszok zavarhatnak meg.