The Eternal Castle [Remastered]

És mégis, ha ezt a korszakot emlegetjük, a The Eternal Castle neve soha nem kerül elő.

Nem véletlenül. Mert a játék nem létezett 1987-ben.

A nosztalgia csapdája – tökéletesen megtervezve

A The Eternal Castle [REMASTERED] az egyik legpimaszabb húzással indít, amit valaha láttam. Elindítom Switchen, és egy kamu MS-DOS parancssor fogad: könyvtárváltás, fájlbetöltés, majd `ETERNAL.EXE`. Mire észbe kapnék, már rég belesétáltam a nosztalgia-csapdába.

Csakhogy ez nem egy remaster. Ez egy vadonatúj játék, ami úgy tesz, mintha mindig is létezett volna. És ami a legdurvább: nem csak eljátssza a szerepet, hanem fel is nő hozzá.

A fejlesztők láthatóan tudatosan kerültek minden túlmodern sallangot. Nem akarták „jobbá tenni” a múltat. Inkább megértették, miért működött, és azt építették újra. Ez az a hozzáállás, ami az egész élményt a gyors nosztalgiapornó fölé emeli.

Adam vagy Éva – és azonnal elszabadul a pokol

A játék elején Adam vagy Éva bőrébe bújok – ez gyakorlatilag csak esztétikai döntés, de már itt jelzi, hogy a játék nem akar túlbonyolítani semmit. A sztori villámgyorsan beindul: bolygóra lépés, légvédelem, sérült hajó, katapultálás. Máris egy fán lógok ejtőernyővel.

Ez a nyitány egy zseniálisan álcázott tutorial. Természetesen ilyesmi egy valódi 1987-es DOS-játékban elképzelhetetlen lett volna – de itt pont annyira simul bele az élménybe, hogy nem lóg ki.

Mozgás és harc – meglepően modern, tisztelettel régi

A karakterem olyan mozgáskészlettel rendelkezik, amitől a Prince, Lester vagy Conrad kicsit elszégyellné magát. Parkour? Pipa. Kúszás, kapaszkodás, lendületes ugrások? Alap.

De ami igazán meglepett, az a harcrendszer. Kombók, különféle állások, földről felkelve indított támadások, közelharci fegyverek és limitált lőszerű lőfegyverek. Mindezt egy Dark Souls-szerű stamina rendszer fogja vissza, ami megakadályozza, hogy ész nélkül daráljak.

Ez nem nosztalgikus nehézség, hanem tudatos feszültség. Ha kifulladok egy rossz pillanatban, annak következménye van. Szerencsére a checkpointok okosan vannak elhelyezve, így a játék ritkán válik frusztrálóvá.

Három út, rengeteg ötlet

Miután újra megtalálom a sérült hajómat, megnyílik a játék: három terület közül választhatok – az Unholy Church, a Forgotten City és az Ancient Ruins. Mindegyik más ritmusú, más logikájú kihívásokat dob elém. Platforming, fejtörők, harc – és mindegyik meglepően változatos.

Őszintén lenyűgözött, mennyi ötlet fér bele ebbe a viszonylag rövid játékba anélkül, hogy túlzsúfoltnak érződne.

2-bit CGA – és mégis él

Papíron ez őrültségnek hangzik: 2-bit CGA grafika, azaz maximum négy szín a képernyőn. A gyakorlatban viszont a játék vizuálisan lenyűgöző. Okos kontúrok, trükkös árnyékhatások, és mindenek felett: rotoszkópos animációk.

A karakterek mozognak, esnek, ütnek, botlanak – emberként. Az egésznek van súlya. Van jelenléte. Persze a fejlesztők engedtek maguknak modern luxusokat: szélesvásznú kép, sprite-limit nélkül megjelenő ellenségek, sőt még kétjátékos mód is akad. Ezek mind olyan dolgok, amik anno lehetetlenek lettek volna – de itt nem törik meg az illúziót.

Hangulat: csend, majd szintihullám

A hangzásvilág legalább ennyire fontos. Szerencsére nem PC-speaker sípolásra kell számítani. Sokszor a csend dolgozik – aztán amikor beindul az akció, megérkeznek Kiiro szintihullámos témái. A 2-bites vizuál és a modern synthwave elsőre furcsa párosításnak tűnik, de tökéletesen működik.

A Forgotten City egyik tetőüldözése konkrétan libabőr.

Kevés hiba, de azok fájnak

Nehéz hibát találni. Két és fél óra alatt végigértem, de biztos vagyok benne, hogy nem láttam mindent. Elágazások, rejtett power-upok, vizuális módosulások, harminc token a valódi befejezéshez, permadeath mód, versus aréna – meglepően sok a visszatérésre csábító tartalom.

A harc néha kissé darabos, de nem tudom eldönteni, hogy ez hiba-e, vagy tudatos tisztelgés. Ami viszont tényleg kizökkentett, azok a pályák közti töltések, amik megtörik az immerziót. Remélem, ezt patchelik. Apróbb frame dropok, néhol rosszul olvasható szöveg és pár vakugrás a kamera miatt szintén előfordul.

És igen: ez a játék nem mindenkinek szól. Aki nem nőtt fel ezen a dizájnon, lehet, hogy nem érzi meg a varázsát.

Zárás

A The Eternal Castle [REMASTERED] egy ritka csoda. Egy játék, ami úgy tiszteleg a múlt előtt, hogy közben nem ragad bele. Lehet, hogy csak egyszer játszod végig, egyetlen este alatt – de ott marad benned. Mint egy régi emlék, amiről sosem tudtad biztosan, hogy valóban megtörtént-e.

Ha ott van a Switch-eden az Another World és a Flashback, ez a következő logikus lépés. És miközben végigjátszottam, többször azon kaptam magam, hogy ugyanaz a kérdés motoszkál bennem:

Miért nem készül több ilyen játék?