The Adventures of Elena Temple

És ezt nagyjából teljesíti is.

Dungeon, szoba, halál – ismétlés

Elena Temple bőrébe bújva egy több mint 50 szobából álló dungeonben bolyongok, kijáratot keresve, közben érméket gyűjtve és mindenféle csapdát kerülgetve. Az egész olyan, mintha egy elveszett ’80-as évekbeli platformjátékot találtam volna egy poros kazetta alján. Kicsit Indiana Jones, kicsit Montezuma’s Revenge, kicsit „régen minden nehezebb volt”.

A játékmenet alapjai egyszerűek: lövöldözöm a kígyókat, töröm a vázákat, ugrálok mozgó platformokon, kerülöm a nyilakat, kapcsolókat aktiválok. A dungeon nyitottabb, mint elsőre tűnik, nem teljesen lineáris, és ha elakadok, ott a térkép, ami finoman terel tovább. Ez a fajta szabadság jól áll neki.

Precíz, de könyörtelen

A platformozás minősége abszolút rendben van. Az irányítás feszes, pontos, és ha van már pár ősz hajszálam az ilyen játékokból, akkor gyorsan felveszem a ritmust. Ha viszont valaki új ebben a világban, annak az Elena Temple kegyetlen tud lenni. Tüskék, fogaskerekek, szűk ugrások – néha egyszerre mind.

Szerencsére a játék nem büntet túlzottan: ha meghalok, ugyanabban a szobában indulok újra. Nincs hosszú visszautazás, nincs fölös frusztráció. Hibázhatok, tanulhatok, újrapróbálhatom. Ez sokat tompít a nehézségen, és megőrzi azt az „oké, még egy próbát” érzést.

A gond ott kezdődik, amikor a szűk terek és a pályadizájn egymás ellen dolgoznak. Néha mintha nem lett volna teljesen átgondolva egy-egy szoba: rossz helyre tett platformok, túlzsúfolt tüskék, indokolatlanul beszűkített mozgástér. Ilyenkor nem a saját bénaságom miatt bukok el, hanem mert a játék kicsit szembemegy önmagával. Ez ritka, de észrevehető.

A retró, mint kerettörténet

Ami igazán megkülönbözteti az Elena Temple-t, az a prezentáció. Nem „csak” 8-bites a látvány – történetet gyárt köré. A játék azt állítja, hogy egy sosem ismert, mégis újra és újra portolt klasszikust játszom különféle régi eszközökön. Paródia Game Boy, GBA SP, régi számítógépek, Apple-féle kütyük – összesen hét „gép”, eltérő képaránnyal és szűrőkkel.

Ez elsőre ötletes, sőt, van benne báj. Különösen a Game Boy-stílusú megjelenítés működik jól: éles pixelek, autentikus hangok, igazi zsebkütyüs hangulat. Technikailag minden gépen ugyanaz a játék fut, és akár félbehagyhatom az egyiken, majd folytathatom a másikon.

Csakhogy egy idő után azt éreztem, hogy túl sok figyelem ment el erre a keretre, miközben maga a játék simán megállna a lábán mindenféle magyarázat nélkül is. A „sosem létezett, mégis portolt klasszikus” sztori kedves, de kicsit rátelepszik arra, ami egyébként remekül működik: a nyers, sallangmentes platformozásra.

Zárás

A The Adventures of Elena Temple egy tisztességes tisztelgés a ’80-as évek platformerei előtt. Jó érzés játszani vele, működik az irányítás, elkapja a korszak hangulatát, és néhány órára visszarepít oda, amikor egyetlen képernyő is elég volt a boldogsághoz.

Kár, hogy a játék rövid, és kár, hogy a retró kerettörténet hangsúlyosabb, mint kellene. Ha a fejlesztő kevesebbet foglalkozott volna a „mítosz” építésével, és többet a pályák csiszolásával vagy a tartalom bővítésével, akkor ez akár sokkal emlékezetesebb élmény is lehetett volna.

Így viszont egy kellemes, de nem maradandó retró kirándulás marad.