Teenage Mutant Ninja Turtles: Splintered Fate

Hades árnyékában, shurikenek között

A Splintered Fate nem nagyon csinál titkot abból, hogy a Hades az egyik legfontosabb mintája. Szobáról szobára haladós roguelike felépítés, power-upok, run-alapú haladás, pörgős hack and slash harc – minden ismerős. És ez önmagában nem baj. A gond ott kezdődik, hogy amikor egy játék ennyire nyíltan hasonlít egy klasszikusra, akkor óhatatlanul ahhoz mérjük.

És igen, a Splintered Fate egyszerre profitál ebből, és egyszerre szenved tőle.

Végre jó helyen: Switchen

A játék eredetileg Apple Arcade-en jelent meg, csendben, különösebb felhajtás nélkül. Most, Switchen viszont olyan érzésem volt, mintha végre hazatalált volna. Kontrollerrel, kanapén, akár négyen egy képernyő előtt – ez az a közeg, ahol a TMNT igazán működik.

A Switch-verzió kapott szebb látványt, új irányítást és egy régóta várt négyfős couch co-op módot. Ezek nem forradalmi újítások, de mind hozzátesznek ahhoz, hogy az egész élmény kerekebb legyen. A kérdés csak az: elég-e ez?

Teknősök, csatornák, klasszikus felállás

Splinter elrablása megint megtörtént (meglepődött bárki?), Leo, Raph, Donnie és Mikey pedig nekiindulnak, hogy a csatornákból a háztetőkig verjék át magukat Foot katonákon és MOUSER-eken. Meghalsz, visszakerülsz a bázisra, fejlesztesz, újraindulsz. Ismerős kör, de működik.

Mind a négy teknős eltérően játszik, és a játék kifejezetten ösztönöz arra, hogy váltogasd őket. Bizonyos fejlesztések csak akkor nyílnak meg, ha mindenkivel időt töltesz, ami jó döntés: így nem ragadsz bele egyetlen stílusba.

A power-upok valóban számítanak, és egy-egy rossz vagy jó választás simán eldönthet egy futamot. Ami különösen szimpatikus, hogy a játék kifejezetten barátságos belépő a roguelike műfajba: van Easy Mode, amit akár futam közben is ki-be kapcsolhatsz. Ez nem elvesz az élményből, hanem szélesíti a közönséget.

Kooperáció: nem csak extra, hanem megoldás

A Splintered Fate egyik legjobb húzása a kooperatív mód. Online és lokálisan is játszható, és bizonyos pontokon nagyon érződik, hogy erre lett kitalálva. A képernyőt később szó szerint elöntik az ellenfelek, a támadások egymásba érnek, és néha alig látni, hol van a saját teknősöd.

Ilyenkor egy társ nem csak segítség, hanem mentőöv. Egyedül játszva a játék kifejezetten kemény, főleg az elején, amikor még alul vagy fejlesztve. Sok halál, sok újrakezdés – de a kiváló szinkron (Yuri Lowenthal Michelangelója külön élmény) és a Tom Waltz által írt sztori azért visszahúz.

Amikor már túl jól ismered a ritmust

Ahogy egyre jobban kiismerem a rendszereket, előjönnek a repedések. A harc ugyan folyamatos és látványos, de idővel button-mashyvá válik. Az ellenfelek támadásai előre jelzett zónákban jelennek meg, így a taktika gyakran kimerül abban, hogy elugrasz, majd spamelsz, amíg lehet.

Ez nem tragédia, de érződik, hogy itt nincs meg az a finom precizitás, ami a műfaj legjobbjait igazán kiemeli.

Technikai gondok, amik kizökkentenek

Switch-en a teljesítmény sajnos hullámzó. Tömegjeleneteknél rendszeres az fps-esés, és volt pár kemény fagyásom is, még olyan egyszerű helyzetekben is, mint a bolt meglátogatása. Az autosave szerencsére menti a helyzetet, de a flow-nak nem tesz jót.

Van egy „Cinematic Mode”, ami 30 fps-re zárja a játékot a szebb kép reményében, de a különbség minimális, a lassabb tempó viszont érezhető. Én végül maradtam a magasabb, de instabilabb framerate-nél.

Jó játék, de nehéz nem összehasonlítani

A Splintered Fate alapvetően szórakoztató, jól összerakott roguelike, ami remekül használja a TMNT világát. A gond csak az, hogy folyamatosan emlékeztet arra, hogy ezt a formulát már láttuk – és láttuk jobban is.

Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne helye a polcon. Csak azt, hogy a Hades árnyéka hosszú, és a teknősök nem mindig tudnak kilépni belőle.