Superola And The Lost Burgers

Poénnak szánták, játéknak nem sikerült

A Superola And The Lost Burgers egyetlen nagy paródiának képzeli magát. Lámát irányítok, ellopott hamburgereket kergetek vissza egy idegen hotdogfaj elől, miközben mémek, popkultúrális utalások és klasszikus videojátékos kikacsintások repkednek minden irányból. Papíron ez akár még működhetne is. A probléma az, hogy itt a poén a tartalom, nem pedig a fűszer – és amikor elfogy a humor, nem marad semmi más.

Ez a játék nem több, mint egy felfújt endless runner, amit úgy próbálnak eladni, mintha valami őrült platformer-orgiát kapnánk. A valóság ezzel szemben az, hogy az egész olyan, mintha a Wii U eShop legsötétebb sarkából rángatták volna elő, és rátettek volna egy új címet.

Játékmenet, ami magát játssza – te meg csak szenvedsz

A pályákon a láma automatikusan rohan előre. Nekem annyi a dolgom, hogy ugráljak, néha lőjek egy „mém lézerrel”, és ne érjek hozzá semmihez se felül, se alul, se oldalról. Ennyi. Hetvennél is több pálya van, de mind ugyanarra az egyetlen ötletre épül, és ezt az ötletet nagyjából az első öt percben kimeríti.

Van víz alatti szakasz, ahol lebegni kell. Van felhős repkedés. Van akadály, ellenség, fal. De a tempó, az érzet, a flow soha nem áll össze. Nem feszült, nem pörgős, nem felszabadító – csak monoton és fárasztó. Az a fajta játék, ahol nem azért hibázol, mert rossz döntést hoztál, hanem mert már nem figyelsz oda, annyira nem érdekel.

Power-upok és „stratégia”, idézőjelben

Kapok szárnyakat a dupla ugráshoz, burgereket a lövöldözéshez, és ennyi. Az egyetlen „taktika” az, hogy mikor spóroljam meg a lövésemet egy zsúfoltabb szakaszra. Ha ez nem elég, vásárolhatok cuccokat a boltban. Nem azért, mert izgalmas, hanem mert a pálya egyszerűen igazságtalanul van összerakva.

A bónusz körök és bossfightok papíron változatosságot hoznának, gyakorlatban viszont csak újabb fáradt viccek. Street Fighter-utalás, kő-papír-olló újramelegítve – ezek nem ötletek, hanem kifogások arra, hogy ne kelljen valódi játékmenetet tervezni.

Utalás mindenhol, lélek sehol

A Superola minden pillanatban azt akarja, hogy észrevedd, mennyi mindent idéz. Doge Zeldát idéz, Sonicot kifigurázzák a pályavégi képernyőn, és közben az egész olyan sűrű, hogy megfullad tőle. Egy-egy jó referencia önmagában mosolyt csalhatna az arcomra, de itt ez már inkább zaj. Nem erősíti a játékot, hanem próbálja elfedni, hogy nincs mögötte semmi.

Ez az a fajta humor, ami egy fórumposztban még működik, de játékként öt perc után elfárad.

Hang, látvány, kontroll – az alsó polcról

A zene chiptune, loopol, és gyorsan idegesítővé válik. A látvány pedig… nehéz erre szépet mondani. Az egész úgy néz ki, mintha valaki MS Paintben és PowerPointban dobta volna össze egy unalmas délutánon. Alapformák, gagyi „warp pipe”-ok, nulla stílusérzék. Nem retró, hanem olcsó.

A kontroll sem segít. Pontatlan, érzéketlen, és teljesen képtelen arra, hogy bármiféle ritmust adjon a játéknak. Van kétjátékos mód is, de ez inkább társas kísérlet: meddig bírja a másik fél, mielőtt elgondolkodik azon, miért barátkozik veled.

Zárás

A Superola And The Lost Burgers nem rossz értelemben kihívó, nem provokatív, nem botrányosan merész – egyszerűen csak kínos. Kínos a humora, kínos a megvalósítása, kínos az, ahogy a platformer műfajhoz nyúl. Nem paródia, hanem félkész vicc, amit túl sokáig mesélnek.

Még endless runnerként is gyenge. Játékként pedig egyértelmű zsákutca. A Switch eShop bőven látott már furcsa dolgokat, de ez azok közül is kilóg – nem jó értelemben.