Silver Bullet

A Silver Bullet az a játék, ami mosolyogva invitál be, majd az első öt percben közli, hogy itt bizony nem simogatni fogják a játékost.

Lövöldözés keresztben, hosszában, könyörtelenül

A Silver Bullet alapja ismerős lehet mindenkinek, aki valaha pénzt dobált be Cabalba vagy Wild Gunsbe. A különbség az, hogy itt nincs trükközés térérzettel vagy pszeudo-3D-vel: minden kőkeményen kétdimenziós. A célkeresztet szabadon húzom a képernyőn, Helsing pedig közben fut, dash-el, és próbál nem meghalni egy olyan káoszban, ahol az ellenségek nem kérdeznek, csak lőnek.

És hogy milyen ellenségek. Lángoló csontvázak, élőhalott dinoszauruszok, groteszk főellenfelek, akik olyan bullet hell mintákat szórnak rám, hogy a Touhou-játékok is elismerően csettintenének. Ezek a harcok nemcsak nehezek, hanem élvezetesek is: mindig érzem, hogy ha most elrontottam, az rajtam múlt.

Egy hős, aki nem bocsát meg

Helsing mozgása feszes, de nem kegyes. Van dash, ami nemcsak menekülés, hanem támadás is, van egy irányított szuperlövése, ami rendesen kipucolja a képernyőt, és van egy parry, amit akkor érzek igazán jónak, amikor már kétszer meghaltam nélküle. Ez a játék nem tanít hosszan, inkább hagyja, hogy fájjon.

A cél egyszerű: túlélni, és közben pontot gyűjteni. A pontozás viszont nem díszlet, hanem maga a játék gerince. Ha pontos vagyok, nő a szorzó, ha vaktában lövöldözök, azonnal visszavág. Meghalni pedig konkrétan fáj, mert lenullázza azt, amiért addig dolgoztam. Ez a fajta könyörtelen arcade-logika nagyon hiányzott már.

Harmincöt perc, végtelen újrakezdés

Papíron a játék rövid: nagyjából fél óra alatt végigérhető. A valóságban viszont a Silver Bullet akkor él igazán, amikor nem használsz folytatást. Egy kredit, egy menet, egy esély. Az extra életek okosan vannak elszórva, a bolt fejlesztései pedig pont annyit segítenek, hogy érezzem: van esélyem, ha tanulok.

A bónuszjátékok külön említést érdemelnek. Ezek brutálisan nehezek, kreatívak, és olyan érzést keltenek, mintha a Namco Point Blank és a Pang összekeveredett volna egy sötét sikátorban. Nem mindig esnek jól, de mindig emlékezetesek.

Az irányítás, mint örök ellenség

Itt jön az a pont, ahol a lelkesedésem megtörik. A játék eredetileg twin-stick irányításra van kitalálva, ami elméletben tökéletes lenne – a gyakorlatban viszont kényelmetlen, mert a gombhasználat a vállgombokra szorul. Átváltva hagyományos irányításra sokkal természetesebb az egész, viszont ilyenkor a célkereszt önálló mozgatása sérül, ami a pontosság rovására megy.

Ez nem teszi tönkre az élményt, de bosszantó kompromisszum elé állít: kényelmesen játszom, vagy úgy, ahogy a pontvadász rendszer igazán szeretné?

Zárás

A Silver Bullet nem mindenkinek való. Nem simogat, nem magyaráz, nem vár meg. Viszont ha szereted azokat az arcade játékokat, amik tisztelik az idődet, de nem engedik el a kezed, akkor ez egy kifejezetten ínyenc falat. Rövid, de sűrű, szemtelenül nehéz, és pont annyira okos, hogy újra és újra visszahívjon.