Samba De Amigo: Party Central

Rázni jó, csak nem mindegy hogyan

A mozgásvezérlés varázsa nem tegnap született. A Wii idején elég volt egy csuklómozdulat, és az agyam már jutalmazott is dopaminnal. A Wii Sports teniszütése ma is működik, a Switch Sportsben is van benne valami ösztönösen helyes. A Samba de Amigo: Party Central papíron pontosan erre az érzésre épít, mégis itt kezd el recsegni-ropogni az egész.

A gond alapvetően nem az ötlet, hanem a megvalósítás. Hat irány, fent–közép–lent, mindkét kézre bontva: ez még önmagában rendben lenne. Csakhogy a Joy-Con túl érzékeny. Túl sokszor fordult elő, hogy egy lendületes mozdulatot rossz helyen olvasott be a játék, vagy egy testmozdulatot marakarazásnak vett. Nem állandó probléma, de pont elég sűrű ahhoz, hogy kizökkentsen, főleg a kihívásorientáltabb módokban.

Ergonomia, ami sosem volt erősség

Az sem segít, hogy a játék nagyjából rád bízza, hogyan fogod a kontrollert. Van valami eldugott ábra, ami azt mondja: tartsd úgy, hogy elérd az L és R gombokat. Ez se nem kényelmes, se nem magától értetődő. A Wii Remote-ot nehéz volt rosszul fogni; a Joy-Con esetében ez sajnos nem igaz.

A tévékkel kapcsolatos hozzáállás is régimódi: nincs kalibráció, csak egy vállvonogatás-szerű üzenet, hogy kapcsold be a Game Mode-ot. Egy mai ritmusjátéknál ez minimum furcsa döntés, még akkor is, ha a Samba de Amigo alapvetően megbocsátó, arcade-os élményt akar adni.

Zene, ami visz magával – egy darabig

A dalválogatás korrekt. Latin ritmusok, modern pop, némi „apu-rock”, és persze Sonic-témák. Nem rossz, csak kicsit kevés. Tudom, jön majd DLC, de a Sega katalógusát ismerve ez most soványka. A számok nehézségi szintenként tényleg új arcukat mutatják, és amikor minden klappol, az ütemek eltalálása továbbra is öröm.

StreamiGo és a mesterséges előrehaladás

Az új módok közül a StreamiGo afféle ál-kampány. Követőket gyűjtök, kihívásokat teljesítek, de az egésznek nincs súlya. Elbukhatok egy feladatot, mégis kapok követőket, nincs valódi tét. Ráadásul a dalválasztás sincs a kezemben, így könnyen belecsúszom abba, hogy ugyanaz a szám szól újra és újra. Egy idő után ez inkább fárasztó, mint motiváló.

A boss-harcok ötlete viszont jópofa: szakaszokra bontott dalok, pontverseny, „nézők” számolása. Csak kár, hogy itt is minden kicsit önkényesnek érződik.

World Party: káosz, de a jó fajtából

A World Party mód viszont meglepően betalál. Egy Samba de Amigo-féle battle royale, ami körökre bontva ejti ki a gyengébbeket, nagyjából úgy, ahogy azt a Fall Guys óta ismerjük. Technikai gond nincs, lag sincs, csak izzadás és rázás.

Az itemek viszont felemásak. Van köztük vicces és gonosz, de akad olyan is, ami egyszerűen elrontja a játékot azzal, hogy bizonyos ütemeket konkrétan lehetetlenné tesz. Frusztráló, és nem a jó értelemben. Cserébe az egésznek van humora: kieséskor a játékosokat beszippantja egy fekete lyuk, sikítanak, eltűnnek – abszurd, és működik.

A felszín alatt ott a buli, csak el van temetve

A háttérben táncoló állatok, a szürreális figurák, a folyamatos vidámság mind azt sugallják, hogy ez egy könnyed, bolondos arcade játék. Csak épp ezt elnyomják a menük, a fejlődési sávok, a számlálók. Mintha a játék szégyellné, hogy „csak” egy ritmusjáték egy majommal, akit vicces ruhákba lehet öltöztetni.

Zárás

A Samba de Amigo: Party Central alapjaiban szórakoztató. A ritmus, a zene, a mozgás öröme még mindig ott van benne. Csak túl sok felesleges réteget húztak rá, miközben a vezérlés sem lett annyira pontos, amennyire kellett volna. Néha elég lenne hagyni, hogy a majom táncoljon, és mi vele együtt.