Rising Lords

Van az a stratégiai játék, ami nem a döntéseid súlyától nehéz, hanem attól, hogy egy kattintás után van időd kávét főzni.

Egy kampány, ami majdnem elhiteti, hogy itt lesz valami

A sztori szerint a régi királyt már rég elmozdították, helyette tanács uralkodik, te pedig egy fiatal nemes vagy, aki apja halála után kénytelen összekaparni a birtokot, és valahogy „felküzdeni magát” a ranglétrán. Igen, a cím is erre kacsint, és ez nagyjából a játék öniróniájának csúcspontja.

A kampányt egyfajta válassz a saját kalandod jellegű szöveges eseménylánc viszi előre. Semmi forradalmi, de van benne annyi ritmus és apró döntés, hogy az ember hajlandó lenne továbbmenni csak azért, hogy lássa, hová fut ki. Nekem ez volt az a rész, ami néha megmentette az estét: amikor már a rendszerrel hadakoztam, legalább a történet azt súgta, hogy „oké, még egy fejezet”.

Csakhogy aztán jön a játék.

Birtokmenedzsment: a stratégia helyett a robotmunka

A Rising Lords két nagy pillérre áll: birtokigazgatás és csaták. Papíron jól hangzik, gyakorlatban viszont az első pillér úgy recseg-ropog, mintha egy vizes pallón állnék teljes páncélban.

A gazdasági rész lényege, hogy építkezel, a parasztokat kiosztod a földekre, erdőkre, bányákra, közben zsonglőrködsz az erőforrásokkal, az adóval és a fejadaggal évszakról évszakra. Ez akár jó is lehetne – a gond az, hogy itt nem „kormányzok”, hanem adminisztrálok. Olyan érzés, mint amikor a menzán próbálod úgy összerakni a tálcát, hogy ne boruljon le semmi, de közben valaki folyamatosan arrébb tolja a poharat.

A tutorial pedig nem segít. Inkább olyan, mintha egy sietős udvarmester rád vágna egy kulcscsomót, aztán eltűnne a ködben. Elméletben ott az opció, hogy az AI intézze helyetted a menedzsmentet – gyakorlatban viszont olyan döntéseket hoz, hogy pár perc után azon kapod magad: inkább visszaveszed, mert legalább a saját hibáidat könnyebb lenyelni. Ez a fajta „válaszd ki, melyik bosszant jobban” nem az a dilemma, amiért stratégiai játékot indítok.

Harc: sok hozzávaló, kevés íz

A terjeszkedéshez háborúzni kell, hadsereget toborzol, kivonulsz a csatatérre, és jön a körökre osztott ütközet. A játék megpróbál bedobni egy pakliépítős mechanikát is, de az egész olyan, mintha valaki ráöntött volna egy extra fűszert a levesre, amitől nem izgalmasabb lett, csak zavarosabb.

A legtöbb csata végül arra fut ki, hogy nagyobb-e a számod, mint az ellenfélé. Ha igen, nyersz. Ha nem, valószínűleg nézheted, ahogy a rendszer ledarál. Kevés az a pont, ahol ténylegesen „okosnak” érzem magam egy jó húzástól. Inkább csak azt érzem, hogy megfelelő-e a matek a háttérben.

És ez egy középkori hadviselős játéknál elég nagy baj, mert pont azt venné el, amiért az ember ezt a tematikát szereti: a feszültséget, a kockázatot, a döntések keserű ízét.

A Switch-verzió igazi főellensége: a lag

Lehetne itt beszélni arról, hogy a menedzsment repetitív, a harc sekély, a sztori csak tisztességesen elvan – de mindez eltörpül amellett, amit a Switch-port művel.

Körök között és kattintásoknál rendszeresen másodperceket kell várni, mire a játék felfogja, hogy mit akartam. Nem ritkán egy egyszerű műveletből is nyögvenyelős küzdelem lesz. A flow, ami egy stratégiai játék lelke, itt konkrétan szétesik. Én nem azt érzem, hogy „lassú és megfontolt hadjáratot” vezetek, hanem hogy a kezelőfelületet győzködöm, hogy ugyan már, történjen valami.

Ráadásul előfordul, hogy a parasztok egyszerűen nem töltődnek be rendesen a térképre. Ilyenkor nem is az a gond, hogy rosszul osztottam be őket, hanem hogy nem látom, mi a helyzet. Stratégiai játékban ez kb. olyan, mintha sakkban néha eltűnne egy bástyád, és csak tippelhetnél, hol áll.

Online többjátékosban pedig mindez hatványozódik: a körök közti töltések annyira el tudnak nyúlni, hogy az egészből türelemjáték lesz. A „még egy kört” helyett a „még egy percet” mantrázod.

Hangulat: szép kézirat, hamis pecsét

Pedig a külcsín tudna működni. A vizuál középkori kódexhangulatot idéz, a zene olyan, mintha egy reneszánsz vásárban sétálnál, ahol a mézeskalácsos mellett valaki lantot penget. Van ebben báj, és néha el is hiteti, hogy jó helyen jársz.

Csakhogy a technikai hibák, a pontatlan érintőképernyős kezelés és a Switch-es kurzorvezérlés annyira lerántanak, hogy ez a báj inkább díszlet marad. A map editor ugyan ad némi játékteret, lehet benne matatni, de olyan, mintha egy süllyedő hajón rendezgetnéd a deckchairöket: elfoglal, csak nem ment meg.

Zárás

A Rising Lords nálam az a játék, ami elméletben egy vállalható középkori stratégia lehetne, gyakorlatban viszont a repetitív menedzsmenttel, a sekély harccal és főleg a Switch-en tapasztalható laggal folyamatosan kibillenti magát a kezemből. A sztori és a hangulat néha felvillant valamit, de aztán jön egy újabb kattintás, ami késve érkezik meg, és vele együtt az érzés: ezt most tényleg nem éri meg erőltetni.