REYNATIS

A világ, ami csak félúton van

A Reynatis története egy alternatív, modern Shibuya városában játszódik, ahol a varázslók és boszorkányok éppúgy jelen vannak, mint az elit mágikus iskolák, amelyek hatalomra törnek. A város mindennapjait egy sötét mágiával terjedő drog, a Rubrum fertőzi, amitől a lakosság nagy része démonokká változik. Mindezt egy két párhuzamos történeten keresztül éljük meg: az egyik főhőse Sari Nishijima, egy varázsló-nyomozó, aki a rendet próbálja helyreállítani, míg a másik Marin Kirizumi, egy magányos varázsló, aki csak és kizárólag a világ legerősebb mágusának szeretne lenni. A két karakter története természetesen összefonódik, de valahogy mégsem érzem, hogy bármi valódi hatással lenne ránk.

A probléma ott kezdődik, hogy a világépítés nagyon erőltetett, és inkább csak azt érzem, hogy egy-egy nagy, ütős mondatba próbálnak bezsúfolni mindent, mintsem hogy valami valóban elgondolkodtatót akarnának átadni. Persze, van itt egy csomó érdekes téma, mint a társadalmi igazságtalanság és a mágia sötét oldalának bemutatása, de a történet egyszerűen nem hoz lázba. A karakterek is elég laposak, mindegyikük mintha a szomszéd iskolai drámából szökött volna, csak épp varázsló köntösben.

A játékmenet: egyszerű, de kicsit túlságosan is

A játékmenet két fő részre oszlik: felfedezésre és harcra. A harcrendszer a klasszikus gombnyomogatós akcióra épít, és bár nem nevezném rossznak, az igazság az, hogy meglehetősen egyszerű. A harc során irányíthatjuk Marint, Sarit és más karaktereket is, mindegyikük saját varázslatával. A Reynatis egyik különlegessége a kétféle harcmód: a Liberation Mode, ahol a varázslatokat támadásokkal használjuk, és a Suppression Mode, amelyben nem támadhatunk, de viszont gyorsan visszanyerhetjük a mana-pontjainkat, és elképesztő kitérésekkel védhetjük ki az ellenfél támadásait. Igazából, ha jobban belegondolok, ezen kívül igazán nincs más, ami egyedi lenne a harcrendszerben. Ha valami, akkor a tempója az, ami az egész élményt viszi, de sokkal többet nem ad.

A harcokat elég gyorsnak és látványosnak találom, bár az egész inkább egy gombnyomogatós tréning, mintsem komoly stratégiai kihívás. Az egyes karakterek egyedi képességei már próbálnak változatosságot hozni, de igazából hamar rájössz, hogy mindegyikkel ugyanazt a monoton ütemet pörgetheted végig. Az alapjáraton tök jól működő rendszer hamar megunható, főleg hogy a történet is annyira lapos.

A felfedezés: túlságosan is egyszerű

A felfedezés nem sokkal bonyolultabb. Shibuya városában bolyongunk, és próbáljuk összehozni a történet szálait, miközben különböző varázslatos jeleket (Wizart) keresgélünk, hogy feloldjunk új dolgokat. Az egész olyan, mintha a játék készítői egy másik világot próbálnának felépíteni, de minden egyes új elem inkább annak érződik, hogy még nem fejezték be. A mágia és a felfedezés mechanikája alig van kidolgozva, és szinte semmi újdonságot nem hoz a korábbi RPG-kről.

Az igazi problémát az jelenti, hogy nem igazán érzel motivációt a felfedezéshez. A stresszmérő, amely akkor nő, ha civilekkel beszélgetünk, és amint eléri a 100%-ot, a Liberation Mode-ot kell aktiválni, nem éppen egy szórakoztató mechanika. Az egész inkább csak egy olyan akadály, amiért el kell kerülni az NPC-ket, mintsem hogy érdemben hozzájáruljon a játékmenethez.

A grafika és a teljesítmény: a Switch még mindig nem képes kezelni

A grafikai megjelenítés egy katasztrófa. Az art direction és a karakterdizájnok igyekeznek nagyot alkotni, de a végeredmény olcsónak és félkésznek tűnik. Az animációk fájdalmasak, a karaktermodellek finoman szólva sem a legszebbek, és a vágások is zötyögősek, mintha egy alacsony költségvetésű anime-sorozat lenne. Az egész játék olyan érzést kelt, mintha csak a legolcsóbb eszközökkel próbálták volna megszólítani a közönséget. Ha csak a látvány számítana, akkor már ott is elbukik.

Ráadásul a teljesítmény is borzasztó, különösen a Switch verzió esetében. A laggok, az alacsony felbontás és a gyakori frame-dropok nem segítenek abban, hogy élvezni tudjuk a játékot. Az akcióban persze van egy kis állandóság, de a környezet és az átvezetők miatt folyamatosan megszakad a flow. És ne felejtsük el a bugokat sem – 18 óra alatt kilencszer is összeomlott a játék, háromszor a fontos harcok után. Én pedig a végén már csak imádkoztam, hogy ne történjen semmi dráma.

Zárás

A Reynatis egy olyan RPG, amely a szuper ígéretes alapötlet és remek zenék mellett sajnos nem hozza azt, amit várnánk. A harcokat bár szórakoztató volt pörgetni, a játékmenet gyorsan repetitívvé vált, a történet unalmas és kiszámítható, és a grafikai hibák meg a teljesítménybeli problémák már-már elviselhetetlenné tették az élményt. A potenciál megvan, de sajnos az egész inkább csak egy félkész próbálkozás marad.

Kulcspontok

Pozitívumok:

• Yoko Shimamura zenéje tényleg kiemelkedő.
• A harcrendszer, bár egyszerű, mégis szórakoztató, ha nem keresünk túl nagy mélységet.
• A karakterdizájn igyekezett valami egyedit alkotni.

Negatívumok:

• A történet sablonos és érzelmileg üres.
• A felfedezés unalmas, a mechanikák félkésznek tűnnek.
• Grafikai és teljesítménybeli problémák rontják az élményt, különösen a Switch verzióban.