Project Winter

Van az a pillanat, amikor a hóviharban meghallod valaki utolsó sikolyát a fák mögül, és hirtelen rájössz: itt nem a hideg a legnagyobb ellenséged, hanem az, hogy emberek között vagy.

A felállás – ismerős, de itt tényleg fáj

Öt-től nyolc játékosig megy a menet. Páran közülük árulók, a többiek túlélők. A túlélők próbálnak együtt maradni, feladatokat teljesíteni, nem megfagyni, nem éhen halni, és közben kitalálni, ki az, aki mosolyogva készül beléd állítani a baltát. Az árulók nyilván a káoszban érdekeltek: szabotálnak, külön extra ládákat nyitogathatnak, és van pár mozgást segítő trükkjük is, amivel úgy tűnhetnek el a térképen, mint amikor a haverod a gimis buliban hirtelen „kimegy levegőzni”, aztán sose látod viszont.

Ami viszont itt extra, az a világ könyörtelensége. Nem csak „játékos öl játékost”. Itt a természet is rád mozdul: farkasok, jávorszarvas, medve, csapdák, éhség, időjárás, a hideg, ami úgy harap, mint egy rosszindulatú rokon a karácsonyi vacsorán. És ha mindezt túléled, akkor még mindig lehet, hogy egy másik ember vág hátba. Ez az a fajta rendszer, ahol a pánik nem effekt, hanem állapot.

A nagy varázslat – a proximity chat

A Project Winter igazi csodája a közelségi beszéd. Nem az a „mindenki mindent hall” fajta voice chat, hanem az, ahol csak akkor hallod a másikat, ha tényleg közel van. A hó és a vihar elnyeli a hangot, és ettől az egész világ olyan gyönyörűen magányos lesz, hogy néha konkrétan összeugrik a gyomrom.

Itt történnek azok a jelenetek, amik miatt egyáltalán létezik ez a játék:

• hallod, hogy valaki ordít valahol a fák között, majd hirtelen csend lesz;
• próbálsz segítséget kérni, de senki sincs hallótávolságban;
• ketten mentek egy kunyhó felé, és a másik hangja egyszer csak elhalkul… mert lemaradt… vagy mert valami történt.

És akkor itt jön a Switch, és finoman, de határozottan közli: „jó, szép ez a voice chat dolog, csak… hát… nem a mi műfajunk.” Fejhallgató, mikrofon, kompatibilitás, megoldások – lehet persze, de ha nincs kéznél rendes headset, akkor ez a játék hirtelen némafilmmé válik. A többiek dumálnak, élnek, színészkednek, terelnek, te meg ott állsz, mint a félreértett mellékszereplő, és gépelsz.

A gond csak az, hogy gépelni lassú. És itt a lassúság nem kényelmetlenség, hanem halálok. Mire bepötyögöd, hogy „valaki gyanús a raktárnál”, már rég a hóban fekszel, és maximum a farkasok olvassák el.

Tanulási görbe, UI, és az a bizonyos „miért ilyen kicsi?”

A játék eleve nem az a „bedobom, értem, megyek” típus. Meredek a tanulási görbe, sok az információ, és az egész rendszere olyan, mintha egyszerre akarna túlélőjáték és társasági színház lenni. Ezzel még nem lenne baj – sőt, ez a lényeg. A baj az, hogy a Switch-verzió ezt megfejeli egy túlzsúfolt, apró UI-val és olyan kicsi szöveggel, amit handheldben néha komolyan hunyorogva néztem, mint amikor a régi konzolos magazinban a tippek alján a háromsoros apróbetűt próbáltad kibogarászni a buszon zötykölődve.

Docked módban jobb, de kézben… hát, nem az a kényelmes „még egy meccs lefekvés előtt” élmény. Inkább az a „még egy meccs, aztán fáj a szemem”.

Matchmaking és a közösség – amikor a hideg mellé még kellemetlen is jut

A matchmaking néha működik, néha nem, és amikor nem, az nem vicces. Egy ilyen játékban az alap, hogy gyorsan meccsbe kerülsz, mert a varázslat a spontán helyzetekből jön. Ha ez akadozik, akkor a várakozás szépen kihűti azt a bizonyos feszültséget.

És van még egy tényező, amit nem lehet kikerülni: online játékosok. A Project Winter nem tehet róla, de az én élményemre rányomta a bélyegét, hogy időnként olyan rasszista, szexista trollkodással találkoztam, amit tényleg jó lett volna ott hagyni valahol a kétezres évek rosszabbik internetének hátsó udvarában. Ilyenkor nem csak a játék romlik el, hanem az egész hangulat: a paranoia nem izgalmas, hanem fárasztó lesz.

Amikor mégis összeáll – és akkor tényleg briliáns

És most jön az a rész, ami miatt nem tudom teljesen leírni. Mert amikor minden klappol – van rendes voice chat, normális emberek, működő matchmaking, és a játék épp jó napot fog ki –, akkor a Project Winter zseniális.

Nekem ez egy Malo nevű játékossal történt meg. Három meccsen át mutatta, mit merre, mikor mit érdemes csinálni, vigyázott rám, fedezett, és közben szépen kialakult az a klasszikus „oké, ebben a káoszban legalább ő megbízható” érzés. Aztán egy ponton… elárultam. A legvégén, amikor már majdnem megvolt a menekülés, megöltem. Nem azért, mert muszáj volt, hanem mert meg tudtam tenni, és a játék pontosan ezt akarta kihozni belőlem: hogy a bizalom itt csak átmeneti valuta.

Ez az a sztori, amit napokkal később is fel tudtam idézni. És ez az a fajta sztori, amit semmilyen „tíz új mód” nem pótol.

Zárás – jó játék, csak rossz helyen kényeskedik

A Project Winter egy remek ötletből és rengeteg jó pillanatból összerakott játék, aminek a lelke a közelségi beszéd és a pillanatnyi emberi helyzetek. A gond az, hogy Switch-en mindehhez túl sok mindennek kell egyszerre jól működnie: headset, olvashatóság, matchmaking, és egy olyan platform, ahol a voice chat eleve nem a természetes közeg.

Ha van legalább öt barátod, akikkel le tudod szervezni, és mindenkinek megvan a technika, akkor simán lehet belőle egy nagyon jó, hideg estékre való közösségi mérgezés. Ha viszont randomokkal mennél, kézben, csetelgetve… hát, ott már inkább a hóvihar győz.