PO'ed: Definitive Edition

Nem minden retró nosztalgia, ez inkább rémálom volt – jó értelemben

A Nightdive Studios az utóbbi években sportot űz abból, hogy elfeledett FPS-eket emel vissza a köztudatba, de a PO’ed még ebben a társaságban is különösen furcsa darab. Míg a Dark Forces mögött ott állt a Star Wars biztos kapaszkodója, itt semmi nem segít. Bedobnak egy világba, ami már az első percben közli: itt nem lesz kényelmes.

Egy szakácsot irányítok, aki egy ellenséges idegen világban próbál túlélni. Fegyver? Van minden: serpenyő, pisztoly, Uzi, fúró, rakétavető. Történet? Alig. És ez meglepően jól áll neki. Nincsenek átvezetők, nincs magyarázkodás – csak pályák egymás után, ahogy a ’90-es években szerettük. Betölt, megyünk, lövünk, eltévedünk.

Jetpack: a játék igazi főszereplője

Nagyon korán megkapom a jetpacket, és onnantól a PO’ed hirtelen kinyílik. Nem kicsit, nagyon. Óriási terek, hatalmas belmagasságok, ahol szabadon cikázhatok, fel-le, jobbra-balra. Ez az egyik legjobban sikerült jetpack-mechanika, amivel valaha találkoztam. Nagy terekben repkedni konkrét öröm.

A gond ott kezdődik, amikor ugyanezt kisebb helyeken próbálom. Ott már kissé darabos, néha útban van, néha megment. De amikor működik, akkor az egész játék flow-ja erre épül fel: függőleges mozgás, gyors helyváltoztatás, improvizáció.

Eltévedni kötelező

A pályadizájn viszont kíméletlenül old-school. És ezt nem mindenki fogja szeretni. Vannak szakaszok, ahol konkrétan egy láthatatlan falon kell átsétálni, mert az valójában illúzió. Ha nem jössz rá, bolyongsz. Sokáig. Volt olyan pillanat, amikor bevallottan elővettem egy régi walkthrough-t, mert fogalmam sem volt, mit akar tőlem a játék.

Ez frusztráló, de közben őszinte. A PO’ed nem akar kézen fogni. Ha modern FPS-eken szocializálódtál, itt hamar el fog fogyni a türelmed. Ha viszont emlékszel még arra, amikor a „merre tovább?” kérdés a játék része volt, akkor ismerős mosollyal fogod fogadni.

Lövöldözés: szórás, mint a viharban

A harc vegyes képet mutat. Rengeteg ellenfél van, a játék még számolja is, mennyit irtottam ki egy pályán – ez szépen motivál. Viszont a fegyverek pontossága… nos, hagy kívánnivalót maga után. A pisztoly és a dobókés olyan, mintha vakon céloznék, még bekapcsolt célkereszttel is. Néha úgy éreztem magam, mint egy rohamosztagos alapkiképzésen.

Szerencsére vannak brutálisabb eszközök. Az Uzi, a fúró és a rakétavető már egészen más liga: ezekkel felszabadultan lehet termet takarítani. Itt jön képbe a giroszkópos célzás, ami Nightdive-nál már alap. Finomhangolásra kiváló, de akár fő célzási módként is használható, és sokat segít azon, hogy a lövöldözés kevésbé legyen frusztráló.

Hangulat: bizarr, néma, de emlékezetes

Zene gyakorlatilag nincs, ami elsőre furcsa, de a hanghatások annyira elborultak, hogy pótolják. Az ellenfelek dizájnja konkrétan groteszk: lebegő ajkak fogakkal, izmos lábak egy furcsa szájjal… nehéz ezt komolyan venni, és nem is kell. A főhős kungfus „Hwaaaah” kiáltása hátraszaltónál hangosan megnevettetett, nem egyszer.

És igen, bármikor lehet hátraszaltózni. Ennek nincs különösebb funkciója. De lehet. És ez mindent elmond a játékról.

Technikai oldalon példás munka

Ami viszont vitán felül áll: a Nightdive remek munkát végzett. A játék stabil 60 fps-sel fut Switchen, dokkolva és kézben is. A kép tiszta, az extrák (HUD, view bob, egyebek) kapcsolhatók, ha valaki purista élményre vágyik. Ritka az ilyen gondosan kezelt felújítás, még akkor is, ha maga az alapanyag megosztó.

Zárás

A PO’ed: Definitive Edition nem mindenkinek való. Sőt, kifejezetten sokan fognak lepattanni róla. Túl furcsa, túl nyers, túl régimódi. De pont ezek miatt van helye ma is. Ez egy FPS a ’90-es évekből, ami nem szégyelli a saját hülyeségét, és közben olyan jetpacket ad a kezembe, amire még évek múlva is emlékezni fogok.

Ha szereted az elfeledett, különc klasszikusokat, és nem félsz attól, hogy néha fogalmad sincs, merre tovább, akkor ez egy nagyon érdekes kirándulás.