PlataGO! Super Platform Game Maker

Ritka az a pillanat, amikor egy játék a kezedbe adja az eszközöket, majd finoman közli: tessék, most mutasd meg, okosabb vagy-e nálam.

Mario Maker árnyékában

Nem lehet megkerülni az összehasonlítást. A PlataGo! nyíltan a Super Mario Maker sablonjára épít: rácsos pályák, platformok, ellenfelek, csapdák, felvehető cuccok, online megosztás. Sőt, bizonyos dolgokban még túl is licitálja a Wii U-s Mario Maker alapverzióját: lejtők, auto-scroll, kamerazárás, elő- és háttérrétegek szerkesztése, sőt, több régió egy pályán belül eltérő szabályokkal. Kampányokat is összefűzhetsz.

Papíron ez erős csomag. A baj az, hogy a gyakorlatban nem a lehetőségek száma, hanem a használhatóság határozza meg, mennyire van kedved alkotni.

Az alkotás súlya a kezedben – szó szerint

Dokkolva egy analóg karral irányított kurzorral pakolod le az elemeket. A gombkiosztás logikus, vannak gyorsgombok visszavonásra, kameramozgatásra, de hosszabb távon fárasztó. Nem tragikus, csak olyan érzés, mintha egy egér nélküli rajzprogrammal dolgoznál: meg lehet szokni, de nem esik jól.

Kézben tartva az ember az érintéses irányítástól várná a megváltást. Ez viszont sajnos nem jön el. Az ikonok túl kicsik, a menük túlzsúfoltak, és az érintés reakcióideje sem mindig pontos. A blokkok „szabadrajzolása” például nem mindig eredményez folyamatos vonalat, ami egy precíz platformer-szerkesztőnél elég kiábrándító. Ehhez jönnek a játék közbeni apró töltési szünetek újraéledéskor, főleg nagyobb pályákon – ezek rendre kizökkentenek.

A legnagyobb bűn: mindent újra és újra

De a legfájóbb pont nem technikai, hanem filozófiai. Amit leraksz, azt utólag nem szerkeszted. Ha módosítani akarsz egy mozgó platform sebességén, egy csapda időzítésén, vagy akár a játékos ugrásának paraméterein, akkor törlés és újrarakás van. Mindent elölről. Jegyzetelj, mert legközelebb újra be kell írni.

Ez brutálisan megöli a kísérletezést. Márpedig egy olyan eszköztárnál, ami láthatóan precíziós ügyességi pályákra van hangolva, a finomhangolás lenne az élvezet lelke. Itt viszont hamar azt éreztem, hogy nem tervezek, hanem adminisztrálok. És ez egy kreatív játéknál halálos ítélet.

Sok stílus, kevés karakter

A PlataGo! vizuálisan rengeteg retro irányt kínál: Apple II, ZX Spectrum, C64, NES, Amiga, Game Boy, SNES. Ezek korrekt utánérzések, technikailag rendben vannak. Csak épp semmire sem utalnak igazán. Arctalan gyerekfigurák, sablonos ellenfelek, jellegtelen blokkok.

Olyan érzésem volt, mintha egy elméleti platformerhez kaptam volna asseteket. Nem egy konkrét korszakhoz, nem egy szeretett klasszikushoz, hanem a „platformjáték” fogalmához általában. Így viszont az egésznek van egy olcsó, bootleg íze. Mintha egy ’92-es Amiga magazin coverdiskjéről indított freeware-rel játszanék, ami ambiciózus, de sosem lesz több annál.

Ez a generikusság pedig plafont húz a kreativitás fölé. Tudsz ügyes pályát csinálni, de tudod, hogy senki nem fog beleszeretni. Nem azért, mert rossz, hanem mert nincs arca.

Tanulóeszköznek elmegy, játéknak kevés

Értem, mire jó a PlataGo!. Oktatási eszköznek, első lépésnek, „hogyan működik egy platformer” tanulmánynak. Van benne mélység, vannak kapcsolók, kulcsok, mozgó, robbanó, lökdöshető elemek, és aki türelmes, sok mindent kihozhat belőle.

De amikor ma már több olyan eszköz is létezik, amivel nemcsak megcsinálhatod, hanem meg is szerettetheted másokkal a pályáidat, nehéz indokot találni arra, miért pont ezt válasszam Switch-en.

Zárás

A PlataGo! nem rossz ötlet, csak rossz érzés használni. Tele van lehetőséggel, de kevés örömmel. Ha tanulni akarsz, kísérletezni, megérteni a platformerek belső logikáját, adhat valamit. Ha viszont játszani, alkotni, majd büszkén megosztani szeretnél, túl sokszor fogsz falnak menni – nem a pályán, hanem a menükben.