Pikmin 1

Vannak játékok, amikhez nem azért térsz vissza, mert technikailag jobbak lettek, hanem mert rájössz: eleve nem nagyon volt mit javítani rajtuk.

Törzs

Amikor a Nintendo csendben bedobta a Pikmin 1-et és 2-t a Switchre, egy pillanatra visszacsöppentem abba az időbe, amikor a GameCube még „furcsa” volt, Miyamoto pedig kísérletezett. A Pikmin akkor sem volt könnyen kategorizálható, és most sem az. RTS, puzzle, túlélőjáték – mindegyik egy kicsit, de egyik sem igazán. És ettől működik.

Olimar kapitány helyzete eleve abszurd és nyomasztó egyszerre: lezuhansz egy idegen bolygón, szétesik a hajód, harminc napod van összeszedni a darabjait, különben meghalsz. Ez így leírva kegyetlen, a játék mégis mosolyogva közli mindezt. A Pikminek megjelenésével pedig az egész átbillen valami egészen különlegesbe.

A kis növényszerű lények nemcsak aranyosak, hanem tökéletesen szolgálják a játékmenet ritmusát. A pirosak bátrak és erősek, a sárgák dobálhatók és robbantanak, a kékek pedig vízben élnek túl. Mind kellenek, mind másban jók, és a játék folyamatosan arra késztet, hogy előre gondolkodjak: hány Pikmin kell ide, mennyi maradjon védelemre, mikor érdemes visszavonulni. Ez a fajta mikromenedzsment ma is meglepően friss.

A napok 15 perc körüli játékideje zseniális tempót ad. Mindig van egy tervem a nap elején, és mindig kicsit több mindent akarok megcsinálni, mint amennyi belefér. A határidő ott lebeg a fejem felett, de sosem éreztem igazán szorongatónak. Inkább motivál: „na még ezt az egy alkatrészt”. A pályák apró, gondosan megtervezett puzzle-szigetek, amik huszonkét év után is pontosan működnek.

A Switch-es HD verzió érzésre a Wii-féle New Play Control! alapjaira épül, és ez látszik is. A felbontás magasabb, a kép tisztább, a vezérlés pedig közelebb áll a Pikmin 3-ban megszokotthoz. A gyorsabb Pikmin-kihúzás a földből, az átdolgozott ikonok mind kényelmi javítások, amik nem írják át az élményt, csak finomítják. A mozgásvezérlés opcionális, és jó, hogy itt van, de kontrollerrel játszva éreztem igazán otthon magam.

Ami viszont nem titkolható: ez nem egy Metroid Prime Remastered-szintű újragondolás. A felület sok helyen egyszerűen fel lett skálázva, nem újrarajzolva, és az egész prezentáció inkább korrekt, mint lenyűgöző. Itt-ott érezni azt a „csináljuk meg, de ne túl sok munkával” hozzáállást. Az árazás fényében ez jogosan hagyhat némi hiányérzetet.

Csakhogy a Pikmin 1 olyan erős alapokra épül, hogy ezek a hiányosságok gyorsan háttérbe szorulnak. A játék flow-ja, a Pikminek viselkedése, az apró animációk, ahogy botladoznak, elesnek, majd hősiesen visszatérnek – ezek mind ugyanúgy működnek, mint régen. Nem nosztalgiából mondom: egyszerűen jól van megcsinálva.

Zárás

A Pikmin 1 HD nem egy látványos felújítás, hanem egy tisztességes visszatérés. Nem akarja újraértelmezni önmagát, csak emlékeztet rá, milyen volt, amikor a Nintendo még bátran kísérletezett – és betalált. Ha ez a kiadás csak arra szolgál, hogy újra megéhezzünk a Pikmin 4-re, akkor a célját tökéletesen elérte.