Omega 6: The Triangle Stars

Az Omega 6 nem akar bizonyítani senkinek, és pont ettől válik szerethetővé: ez egy veterán alkotó csendes visszatérése a gyökerekhez.

Egy régi név új terepen

Takaya Imamura neve akkor is ismerősen cseng, ha nem tudatosan követted a japán fejlesztőket: Captain Falcon, Star Fox, Majora’s Mask – ezeknek a vizuális világa nem véletlenül égett bele egy egész generáció retinájába. Az Omega 6 viszont nem Nintendo-játék, nem franchise, nem kompromisszum. Ez egy mangaadaptációból lett, klasszikus point-and-click kaland, és minden képkockáján érződik, hogy Imamura végre azt rajzolja és írja, amit akar.

A történet szándékosan egyszerű: két robot, Thunder és Kyla új bolygót keresne az emberiségnek, de persze hamar kincsvadászatba, intrikákba és galaktikus kavarásokba keverednek. A világ lakói furcsák, sokszor önzők, néha kifejezetten ostobák – vagyis pont olyanok, amilyenek egy jó sci-fi kalandban kellenek.

Szöveg, ami tudja, mikor kell hátralépni

Az Omega 6 egyik legnagyobb erőssége az írás. Nem harsány, nem erőltetett, de pontosan érzi a ritmust. Thunder és Kyla civakodása természetes, a rivális kincsvadászok kicsinyesek és szórakoztatóak, a mellékszereplők pedig pont annyit beszélnek, amennyi még nem fárasztó.

A humor nem poénkodásból áll, inkább abból, ahogy a játék reflektál saját magára és a műfajra. Van benne egy csipet Undertale-féle önirónia, de nem akarja lemásolni azt – inkább csak elismeri, hogy tudja, hol áll a videojátékos kánonban.

Statikus képernyők, mozgó fantázia

A játékmenet teljes egészében statikus képernyőkön zajlik, klasszikus igés interakcióval. Ez elsőre merésznek tűnhet 2020-as években, de az Omega 6 nem próbálja modernizálni erőszakkal a formulát. Inkább finoman csiszolja: átlátható, gyors, sosem akaszt meg fölöslegesen.

A haladás nagyrészt lineáris, van némi nyomozás, de nem kell jegyzetfüzetet vezetni. Viszont van egy furcsa döntés: az utazás bolygók között időhöz – pontosabban képernyőváltások számához – kötött. Először bosszantó, mert megtöri az áramlást, később viszont beleáll a játék gazdaságába. Nem mondom, hogy megszerettem, de megértettem, mit akar vele.

Harc, ami nem akar több lenni, mint ami

A „kártyaalapú” harcrendszer valójában kő-papír-olló. Komolyan. Thunder a kő, Kyla másban erős, az ellenfél lapjainak egy része látszik, a többit sejteni kell. Ez nem mély, nem taktikai orgia, hanem egy könnyed, kiszámítható rendszer, ami nem akarja elvinni a fókuszt a kalandról.

Erősítésekhez a hajón nevelt bonsai szolgáltat gyümölcsöt, NPC-k néha ajándékoznak, néha meglopnak. Ezek apró, játékos elemek, amik nem bonyolítanak, csak színesítenek.

Látvány és hang: felismerhető kézjegy

Imamura stílusa azonnal felismerhető. Az idegenek groteszkek, szerethetőek, néha kifejezetten bizarrak – mintha a Majora’s Mask mellékszereplői elszabadultak volna egy sci-fi rajzfüzetben. Ez nem technikai bravúr, hanem karakter.

A zene külön dicséretet érdemel. Shinobu Amayake dallamai pont annyira fülbemászóak, hogy emlékezz rájuk, de sosem tolakodók. Ez az a fajta aláfestés, ami észrevétlenül dolgozik az élményért.

Zárás

Az Omega 6: The Triangle Stars nem nagy játék, és nem is akar annak látszani. Néha túlságosan egyszerű, kevés valódi kihívással, és az első órákban van némi fölösleges visszajárkálás. De közben őszinte, könnyed, és ritka lehetőség arra, hogy egy iparági veterán személyes projektjét játszd végig.

Ez nem a műfaj csúcsa, hanem egy kézzel rajzolt lábjegyzet – és pont ezért jó helye van a Switch könyvtárában.