No More Heroes 2: Desperate Struggle

Több, jobb, hangosabb – és ez most nem üres duma

Az első No More Heroes egy furcsa, szándékosan kényelmetlen élmény volt. Üres város, fárasztó motorozás, repetitív melók – mindez tudatosan, gúnyosan, pimaszul. A Desperate Struggle ehhez képest mintha mindent kidobna, ami az elődöt szándékosan idegesítővé tette, és helyette játékká válna. Ez elsőre árulásnak tűnhet, de pár óra után rájöttem: ez nem meghátrálás, hanem irányváltás.

A harc gyorsabb, gördülékenyebb, élvezetesebb. Új mozdulatok, speciális támadások, kevesebb súrlódás – Travis Touchdown most tényleg úgy kaszabol, ahogy azt mindig is szerette volna. Konzolon, Switchen kézben tartva különösen jól áll neki ez a feszes tempó: nincs üresjárat, nincs „miért kell ez?”, csak megyünk előre, és darálunk.

Amit kivágtak, és ami a helyére került

Az első rész szándékosan fárasztó pénzkereső melói eltűntek. Helyettük 8-bites minijátékok jöttek, NES-es hangulattal, és meglepően addiktív mechanikákkal. Az egyik konkrétan annyira jó, hogy simán elnéztem volna egy teljes játékot belőle. Ez az a pont, ahol a No More Heroes 2 egyértelműen győz: nem elvesz, hanem cserél.

Travis lakása is kibővült, tele apró hülyeségekkel. Van időd a kövér macskával bohóckodni, Touhou-stílusú shoot ’em upot nyomni a tévén, és persze megjelenik egy új játszható karakter is – akiről tényleg jobb nem spoilerezni. Ezek nem világmegváltó extrák, de folyamatosan fenntartják azt az érzést, hogy ez egy élő, szerethető tér.

Santa Destroy kiürítve – és ez most jót tesz

A hatalmas, üres város bejárása a múlté. Menü van, gyors ugrás van, azonnali akció van. Ruhát venni, edzeni, ranglistás harcot indítani most már nem kötelesség, hanem opció. Ráadásul a pénzhez kötött belépődíj is eltűnt, ami egyszerre felszabadító és kicsit szomorú.

Felszabadító, mert azt csinálod, amit akarsz. Szomorú, mert eltűnik az a finom mickey-taking, az a pimasz odaszúrás, ami az első részt annyira egyedivé tette. A negyedik fal itt sokkal direktebb, sokkal harsányabb, néha már túl egyértelmű. Olyan, mintha Suda51 kicsit túlságosan is el akarná magyarázni, hogy nézd, most viccesek vagyunk.

Jobb játék, kevesebb jelentés

És itt van a lényeg. A No More Heroes 2 jobb játék, mint az első. Szinte minden szempontból. Jobb tempó, jobb harc, jobb struktúra. Mégis, valami hiányzik. Az első rész kicsinyes egója, értelmetlen ranglistája és üres világa egyfajta kommentár volt arra, mennyire tudnak a játékok öncélúak lenni. A folytatás ezzel szemben a bosszúról szól, és arról, mennyire menő videojátékot csinálni.

Ez nem feltétlen baj. Csak más. Olyan, mintha az első rész kiosztotta volna a pofonokat, a második pedig szeretettel megölelne. Néha azon kaptam magam, hogy keresem az értelmet, a mögöttes réteget, miközben a képernyőn minden túlcsordul stílusból, vérből és túlzásból. Sylvia narrációja néha olyan, mint egy gyengébb X-akták epizód monológja, és volt pillanat, amikor felmerült bennem: ez most önparódia?

Aztán rájöttem: pont ez a lényeg. Az első No More Heroes arról szólt, miért tudnak a játékok szívni. A második arról, miért imádjuk őket ennyire.

Grindhouse a javából

A Desperate Struggle még extrémebb, még ízléstelenebb, még hangosabb, mint az elődje. De annyira túltolt, hogy nem lehet komolyan megsértődni rajta. Ez exploitation film videojátékos megfelelője: vér, stilizált erőszak, túlzó karakterek, és egy olyan önbizalom, amit ritkán látni.

Switch-en ráadásul technikailag is kifogástalan. Stabil 60 fps, éles kép, sehol egy döccenés. Ez az a fajta port, amire nem lehet panasz.

Zárás – Suda51 szerelmes levele a videojátékokhoz

A No More Heroes 2: Desperate Struggle egy magabiztos, harsány, elképesztően jól tempózott folytatás. Lehet, hogy kevesebb benne a szatíra, és több a klasszikus videojátékos öröm, de ezt olyan profin csinálja, hogy nehéz haragudni érte. Travis Touchdown másodéves kalandja nem olyan egyedi, mint az első volt – viszont pokoli jó játszani.