My Friend Pedro

A játékmenet – Mozgásban a halál

A My Friend Pedro alapvetően arról szól, hogy minden mozdulatod brutális és látványos legyen. A főszereplő, akit egy gyilkos bűnöző pincéjében ébreszt fel a magát Pedro néven bemutató banán, gyorsan eljut oda, hogy gyilkolás közben gyakorlatilag egy szuperhős lesz. Az irányítás – legyen szó falon futásról, lassított mozgásról vagy tárgyak célzott hajigálásáról – mind-mind arra van kitalálva, hogy folyamatosan magasabb fokozatra kapcsolj. Az, hogy egy akciójáték a parkourt és a lövöldözést ennyire elragadóan összefűzi, elég ritka, de a Pedro által adott képességek olyan szinten adnak szabadságot, hogy egy-egy pályán tényleg úgy érezheted magad, mintha a The Raid és a Matrix találkozott volna.

De azért nem minden arany, ami fénylik. A kontrollok néha furcsák, kifejezetten a lassítás aktiválásánál érezni ezt, ahol a bal joystickkal kell belenyúlnod, ami nem éppen a legkényelmesebb megoldás. Az objektumok, mint a serpenyő vagy a kés célozása sem egy fáklyásmenet, mivel ehhez először állj meg, célozd meg, és csak utána lődd el – amitől a dinamika és a gyors reagálás elveszhet egy pillanatra. Az irányítást ugyan át tudod alakítani, de nem lesz könnyű ideális elrendezést találni.

A pályák – Stílusos, de egyhangú

A játék pályái eleinte izgalmasak, de hamar rájössz, hogy sok van belőlük: azonos szobák, rövid akciótömegek, könnyed logikai feladatok és platformolás, amik mind arra kényszerítenek, hogy minél gyorsabban és stílusosabban végezd el a dolgodat. Bár a pályák építése nem mindig nyújt friss élményt, a játék hangulata rendesen beindítja a vért. A zene – egy erősen Hotline Miami-hatással – a legjobb társ a pörgős akciókhoz, és egyedülálló hangulatot ad hozzá a brutalitáshoz. De ez még mindig nem elég ahhoz, hogy a játékmenet fenntartsa a feszültséget hosszú távon.

A monotonitás hamar eluralkodhat. Ahogy haladsz előre, bár néhány új elem, például a lézeres lövegek vagy a nagyobb ellenfelek frissítik az élményt, alapvetően ugyanazt kell csinálnod: öldökölj, hajigálj, és próbáld meg túlélni. A játéknak tehát van egy olyan része, amit csak akkor élvezhetsz igazán, ha minden egyes szintet tökéletesítesz. Itt jön elő igazán a “replayability” faktor: ugyanazok a pályák, de minden újabb próbálkozás egy újabb lehetőséget ad arra, hogy a lehető legstílusosabb módon öld meg az ellenséget. Minden egyes sikeres futás után pedig egy újabb adag elégedettséget kapsz, hogy tökéletesítettél valamit, amit legutóbb nem sikerült.

A történet – Nem az a lényeg

Ha a történetről kell beszélni, akkor csak annyit mondhatunk, hogy... hát, őszintén? Ha valaki a történet mélységére vágyik, akkor valószínűleg nem a Pedroval való gyilkolászást választja szórakozásnak. A sztori inkább csak a háttér, hogy mindezt a kaotikus akciót megmagyarázza, de ne gondold, hogy valami komoly, vagy érzelmileg mély dologra kell számítani. A boss fight-ok, főleg a végén, egy kicsit csalódást okoznak, mivel nem igazán kényszerítenek arra, hogy használjuk az összes fegyvert és képességet, amit eddig megszereztünk.