Metagal

A válasz röviden: nem sokat.

Robotmesterek… csak más nemmel

A történet hozza a kötelezőt. Dr. Ray, zseniális robotkutató, gonosz hadúr, világuralmi tervek, elrabolt androidok. A csavar mindössze annyi, hogy itt nem robot férfiak, hanem robot nők vannak. A GAL-ok. Meta, a főhős, az egyetlen megmaradt működő egység, aki elindul megmenteni az alkotóját és „testvéreit”.

Ez önmagában nem probléma – csak épp semmit nem kezd vele a játék. A történet funkcionális, de teljesen jellegtelen. Nem rosszabb, mint egy klasszikus NES-es felütés, de nem is jobb. Kipipálja, amit kell, majd félreáll.

A Mega Man-sablon, szinte vonalról vonalra

A struktúra ismerős: végigszaladok tematikus pályákon, lelövök mindent, majd egy boss. A boss legyőzése után kapok egy új fegyvert, ami hatékony egy másik boss ellen. Pont, mint a nagy könyvben meg van írva.

A gond ott kezdődik, hogy a Metagal mindössze öt fő pályát kínál, majd egy háromrészes finálét. Ennyi. Két óra alatt lazán végigérni rajta, és ez nem speedrun, hanem normál játék. Egy olyan címnél, ami ennyire nyíltan másol egy nyolcbosszos formulát, ez kifejezetten kínos.

Ami működik: az irányítás

Nem akarok igazságtalan lenni: játszani vele alapvetően jó érzés. Meta mozgása feszes, az ugrások pontosak, a lövésnek súlya van. A pillanatról pillanatra zajló akció működik, és ez nem kis dolog ebben a műfajban.

Kifejezetten tetszett a speciális fegyverek passzív újratöltődése is. Nem kell energiakapszulákra vadászni, nem büntet a játék azért, mert kísérletezem. Ez egy apró, de értelmes életminőség-javítás, ami valóban frissíti a formulát.

A valódi főellenség: a pályadizájn

Sajnos minden pozitívumot agyonüt a pályatervezés. Nem a bossok, nem az ellenfelek – maga a pálya az ellenségem. Olcsó csapdák, vakugrások, előre nem látható akadályok. Rengeteg olyan helyzet van, ahol az első halál elkerülhetetlen, mert egyszerűen nincs információm.

Ez nem kihívás, ez próba-szerencse. Meghalok, újraélek, most már tudom, mi jön. A „Rebirth” rendszer ugyan enyhít ezen – visszadob az aktuális képernyő elejére –, de ez csak tünetkezelés. A gond mélyebben van: a játék nem tisztességesen tesztel, hanem meglepetésszerűen büntet.

Egy ennyire rövid játék esetében ez különösen fájdalmas.

Jellegtelen külső, felejthető hangzás

A pixel art alapvetően rendben van. Szép spritek, korrekt animációk. De a dizájn… halálosan unalmas. A bossok gyakorlatilag színcserés változatai egymásnak, minimális eltérésekkel. Mega Man Robot Masterei után ez kifejezetten fantáziátlan.

A pályák tematikusak ugyan, de gyorsan összemosódnak. Nincs olyan szint vagy ellenfél, amire napokkal később is emlékeznék.

A zene hasonló sorsra jut: generikus chiptune, ami teszi a dolgát, de egyetlen dallam sem marad meg bennem. Nincs anthem, nincs karakter.

Zárás

A Metagal legnagyobb bűne nem az, hogy rossz. Hanem az, hogy semmit nem hagy maga után. Játszom vele, bosszankodom rajta, végzek vele – és ennyi. Egy játék, ami mindenáron Mega Man akar lenni, de nem érti, miért volt Mega Man különleges.

Ha megszállott rajongó vagy, és már tényleg mindent végigjátszottál, talán belefér öt dollárért. Mindenki másnak viszont azt mondom: vannak ennél sokkal jobb, kreatívabb retró ihletésű platformerek a Switchen.

Összegzés

A Metagal nem tisztelgés – utánérzés. És abból a rosszabbik fajta.

Értékelés: 3 / 10