Manifold Garden

Escher a végtelenben

Az első pillanattól világos, hogy itt nem egy hétköznapi játékban járunk. A világ M. C. Escher rézkarcainak álomszerű logikáját követi: végtelenbe hajló struktúrák, egymásba forduló terek, olyan perspektívák, amelyeknél konkrétan megszédül az ember. Ahogy a kezdeti, zárt terek után egyszer csak megnyílnak a monumentális külső helyszínek, ott tényleg van egy „hűha” pillanat. Nem egyszer, nem kétszer.

Ez a játék legnagyobb ereje. Nem tudok úgy végigmenni egy-egy külső szekción, hogy ne álljak meg egy percre csak bámulni. Itt a tér nem háttér, hanem főszereplő.

Gravitáció, mint játékszer

A játékmenet szándékosan egyszerű. Van egy gomb az interakcióra – kapcsolók, dobozok –, és egy másik, amivel „lehelyezed” magad arra a felületre, amerre nézel. Falak, plafonok, padlók szabadon cserélgethetők, a gravitáció pedig mindig ahhoz igazodik, ahol épp állsz.

Ez nem csak trükk, hanem a teljes játék alapja. A feladványok lényegében mind dobozos logikai rejtvények, ahol a csavar az, hogy a dobozok csak akkor viselkednek „normálisan”, ha te is a megfelelő orientációban vagy. Fagyasztani őket a levegőben, egymásra pakolni, majd egy másik irányból tovább dolgozni velük – ez a Manifold Garden kenyere és vaja.

Fejtörők: tiszták, de ismétlődők

Pozitívum, hogy a szabályrendszer kristálytiszta. A játék soha nem csal, nem húz váratlant, nem próbál becsapni. Nincs kézen fogva vezetés, nincs tutorial-dömping – neked kell ráérezni a mechanikákra. És amikor ez sikerül, az jó érzés.

Ugyanakkor egy idő után feltűnik, hogy szinte minden puzzle ugyanarra a sémára épül. Más a környezet, más a lépték, de a feladat sokszor ugyanaz. Volt nem egy olyan pillanat, amikor azon kaptam magam, hogy nem élvezem különösebben a rejtvényt – csak túl akarok lenni rajta, hogy végre újra nézelődhessek.

Ez egy furcsa ellentmondás: a játék vizuális ambíciója messze nagyobb, mint amit a játékmenet ténylegesen kiszolgál.

Végtelen esések és furcsa közlekedés

A világ hurkolt és tükrözött. Ha leesel egy szakadékba, jó eséllyel pár másodperc múlva ugyanarra a platformra érkezel vissza – csak épp alulról. Mivel klasszikus értelemben nem tudsz ugrani, ez gyakran szándékos közlekedési eszközzé válik. Átveted magad a semmibe, hagyod, hogy a világ körbeforduljon, és közben szépen haladsz előre.

Ez egyszerre zseniális és szorongató. A térérzék folyamatosan próbára van téve, és ez az egyik legemlékezetesebb eleme a játéknak.

Technikai oldal

Switch-en a Manifold Garden korrektül fut. Olyan stabil 30 fps környékén mozog, nagyobb belassulás nélkül, még a monumentális külső terekben is. Kézi módban a felbontás már kevésbé meggyőző, recés élekkel és enyhe vibrálással, de játszhatatlannak semmiképp sem mondanám.

A hangulatot sokat segíti az ambient zene: nyugodt, lebegős, pont annyira van jelen, hogy kisimítsa az idegesebb puzzle-pillanatokat.

Zárás

A Manifold Garden néha olyan érzést kelt, mintha jobban működne játékként, ha kevesebb játék lenne benne. A világa lenyűgöző, a terei műalkotások, de a sokadik hasonló dobozrejtvény után egy kicsit útban vannak önmagukhoz képest.

Ez nem rossz játék. A fejtörők jól megtervezettek, a felfedezés relaxáló, az összkép pedig egyedi. Csak épp a látvány messze túlnövi a játékmenetet, és ezt nehéz nem észrevenni.

Szép, különleges, emlékezetes – de nem feltétlenül azért, amiért játszani kell vele.