Mable & The Wood

Az alapötlet: alakváltás és varázslatos képességek

A történet nem bonyolítja túl magát: Mable-t, a fiatal lányt egy kultista csoport ébreszti fel, hogy megmentse a világot. Szemben azzal, hogy hősnőnk klasszikusan karddal pörögne, a játék különlegessége, hogy Mable nem tudja rendesen használni a kardját – helyette különböző alakokba változhat, és ezek az alakok segítenek neki a harcban és a felfedezésben. Az alapötlet nem rossz, hiszen a különféle formák (például a tündér vagy a pókháló) egy-egy új harci vagy felfedező élményt kínálnak, de a játékmenet valahol félúton megakad.

A tündérformával például könnyedén szárnyalhatunk, és gyorsan felvehetjük a kardunkat, ami hatékony eszközként szolgál az ellenségek legyőzésére. Azonban a játék nem marad ennyiben: később több különböző alakba is átváltozhatunk, például egy kőszoborrá vagy egy pókáldozattá, de ezek a formák gyakran sokkal nehezebben kezelhetők, mint a tündér, és néha kifejezetten idegesítőek. A pókszerű formát például csak kínszenvedés irányítani, mert gyakran belefutunk az ellenségekbe, és saját magunkat is legyengítjük ezzel.

A játékmenet: alig több, mint egy hagyományos platformer

Mable & The Wood metroidvania címként indult, de valójában sokkal inkább egy hagyományos platformer. Az világ érdekes és szép, de gyakran unalmas, mivel a pályák sokszor nagyon hasonlóak egymáshoz, így a felfedezés nem nyújt igazi kihívást. Míg más metroidvania játékok (mint például a Bloodstained: Ritual of the Night) remekül ötvözik a felfedezést és a kihívást, itt az élmény leginkább az irányítási nehézségek és az ismétlődő pályák között húzódik meg.

A legnagyobb problémám a játékkal az volt, hogy a harcrendszer és a különböző formák közötti váltás sokszor inkább fárasztó, mint szórakoztató. Mivel a játék nem kínálja fel igazán azt a flow-t, ami egy jó metroidvania játéknál elengedhetetlen, sokszor kényszeredetten pörögtem a világban anélkül, hogy élveztem volna a felfedezést. Az alakváltások, amelyek elméletileg új élményt hoznának, sokszor csak frusztrációt okoztak.

A vizuális élmény és a zene

Amire nem lehet panasz, az a játék vizuális megjelenése. A pixelgrafika igazán szép, a karakterek és a környezetek részletesek, és a fények jól kiemelik a sötétebb helyszíneket. A tündérek fénye és a napfény, ami átüt a fák lombjai között, mind olyan pillanatok, amik valóban elvarázsolják a játékost – de ezek is elég gyorsan elvesznek, ha a játékmenet nem tartja fenn az érdeklődést.

A zene viszont az egyik erősebb pontja a játéknak: a dallamos, vidám zenék tökéletesen illeszkednek a játék hangulatához, és egy-egy helyszínen való barangolás közben valóban élmény hallgatni őket. Ha az élmény egyedül ezt a részt hozná, akkor a játék valószínűleg sokkal jobb helyezést kapott volna, de mivel az egész játékmenet sem tudott egy szórakoztató élményt adni, a zene végül csak egy kis pozitív pislákolás maradt.