Legrand Legacy: Tale Of The Fatebounds

Történet és világépítés: Minden klisé benne van – de vajon mi az, amit újra kell mondani?

A Legrand Legacy története tényleg a legklasszikusabb JRPG kliséket tartalmazza. Van itt minden: egy amnéziás hős, Finn, akinek egy gladiátori arénában felszínre tör egy ősi hatalom; egy titokzatos öregember, aki mindent tud; egy tomboy hősnő, aki állandóan morcos és mindig azt mondja, amit gondol; és egy háborúzó nemzetekből álló világ, amelyet sötét erők fenyegetnek. Ha már valaha is játszottál egy JRPG-t, akkor semmi új nem fog meglepni.

De ennek ellenére a karakterek szórakoztatóak. Finn, a tipikus androgün hős, bár kezdetben nem sok újat hoz, végül elég szimpatikus lesz, ahogy a történet előrehalad. A többi szereplő is viszonylag érdekes, és az interakcióik adnak egy kis színt a játéknak. A probléma inkább a ritmusban rejlik: a történet sokszor túl lassú, a párbeszédek és a karakterek háttértörténetei egyszerűen túl sokáig húzódnak. Túl sok a felesleges információ, és a felfedezés helyett inkább csak akkor pörög a játék, ha egy-egy új harc következik.

Harcrendszer: A múlt dicsérete, de a jövő kihagyva

A harcrendszer abszolút tiszteli a régi JRPG-k hagyományait. A harcok körökre osztottak, és hangsúlyt fektetnek arra, hogy a karakterek megfelelő pozícióban harcoljanak – tehát a közelharcosok elöl, a távolságiak hátul. De ahogy a régi időkben, itt is találkozunk egy úgynevezett „Grimoire” rendszerrel, amely varázslatok használatát teszi lehetővé, és minden támadás előtt egy gyors idő alapú eseményt (QTE) kell végrehajtanunk, hogy a támadásunk hatékonyságát maximalizáljuk.

Az alapvető probléma, hogy a QTE-k igazán véletlenszerűek. Nem tudni, mikor lesz ideális az időpont egy sikeres végrehajtásra, így akár a legjobb stratégiák is elbukhatnak egy rossz gombnyomáson. A harc tehát nem annyira kiszámítható, mint szeretnénk, és több olyan elemet is alkalmaz, amit már jobban megoldottak más, hasonló címekben.

Emellett az ellenségek típusai befolyásolják a harcok kimenetelét. A közelharcosok jobban sebezhetik azokat a lényeket, akik sebezhetőek a fizikális támadásokra, míg a távolsági harcosok jobban bánnak el a repülő lényekkel. Az alap stratégia tehát rendben van, de olyan érzésünk van, mintha már túl sokszor láttuk volna ezt a rendszert, és valami igazán frisset vártunk volna. A Legrand Legacy egyébként nem egy törött rendszer, de érezni rajta, hogy lehetett volna sokkal több.

A világ szépsége: Művészi dizájn, amit nehéz nem megcsodálni

Most pedig jöjjön, amitől Legrand Legacy igazán kiemelkedik: a látvány. A kézzel rajzolt hátterek egyszerűen gyönyörűek. Az egész világ megtervezése olyan, mintha egy művészeti galéria darabja lenne, Ralph McQuarrie szelleme ott lebeghetne az alkotások felett. Még az olyan üres és élettelen helyszínek, mint a sivatagok, valami különleges művészeti stílust kapnak, ami szinte megfogja a tekintetet.

A karakterek is szépen vannak modellezve, és bár a játék nem rendelkezik szinkronizált beszéddel, a vágások alatt a karakterek mozdulatai elég élettel teliek ahhoz, hogy elvonják a figyelmet a hangok hiányáról. Az viszont kicsit zavaró, hogy a felfedezés és a harcok között van egy kis késlekedés, de az összességében még mindig jól teljesít a Switch-en, mind dokkolt, mind kézi módban.

Összegzés: A múlt tisztelete, de a jövő egy kicsit elmarad

A Legrand Legacy: Tale of the Fatebounds igazán szórakoztató lehet azok számára, akik a 90-es évek JRPG világában nőttek fel, és szeretik azt a nosztalgikus érzést, amit a klasszikusok adtak. A történet és a karakterek megvannak, a látvány lenyűgöző, de a harcrendszer és a mechanikák nem hoznak semmi igazán újat, és a random QTE-k miatt sokszor a stratégia helyett a szerencse dönt a harcokban. A játék szépen és stabilan fut a Switch-en, és bár nem hoz új dolgokat, mégis egy szerethető, ha nem is hibátlan JRPG élményt kínál.