La-Mulana

Egy Tomboló Kincsvadászat

A történet, amit elénk tálalnak, látszólag egyszerű: Lemeza, a hős expedíciós felfedező, egy ősi templomba lép, hogy megtalálja az örök élet titkos kincsét. De persze nem ő az egyetlen, aki hajszolja a kincset – ott van a gonosz apja is, aki meg akarja előzni. Kicsit olyan, mint egy Indiana Jones film, csak itt több a kínos hibázás és kevesebb a hőstett. De a cselekmény nem az, ami igazán emlékezetessé teszi a játékot. A templomok titkai, az elrejtett kódok, a fárasztóan összetett fejtörők – ez az, ami igazán beszippant. Olyan titkokat kell megfejtened, amikhez ha nem hozol papírt meg ceruzát, akkor örökre el fogsz tévedni.

A Miért Népének Készített Metroidvania

La-Mulana nem csak egy sima Metroidvania. Sokan hozzák elő ezt a címkét, de valójában ez több annál. A játék lényege, hogy egy bonyolult, két dimenziós térképen felfedezd a különböző területeket, legyőzd az ellenségeket, és megoldj olyan feladványokat, amelyek elsőre megmagyarázhatatlanok. Ahogy haladsz előre, egyre inkább rájössz, hogy nem csak a szörnyek legyőzésére koncentrálhatsz – itt minden egyes szobát, minden egyes felfedezést egy puzzle egészít ki.

Kihívás: Egy-egy titok megfejtése olyan, mint egy laboratóriumi kísérlet. Olykor órákig állsz ott, és azon gondolkodsz, hogy mi a fenét felejtettél el? A válasz valahol ott van a térképen, de a megfelelő információt nem egyszerű megszerezni. Pár sor a falon, egy tablet, amit olvastál három órával korábban, és lehet, hogy akkor még semmit nem értettél belőle. De most, most minden egyes szavad, amit elolvastál, mind másként illik össze.

A Rejtett Puzzleszépség

A puzzle-megoldás itt nemcsak egy eszköz a haladásra, hanem az egész élmény alapja. Lehet, hogy a legelső, ami rögvest feltűnik, a brutális nehézség, de valójában nem a szörnyek jelentik a legnagyobb kihívást, hanem az agyafúrt rejtvények. Az érzés, mikor végre összeáll a kép, amikor a hosszú órák után rájössz egy pici, de kulcsfontosságú részletre, és végre megnyílik egy új terület – olyan, mint egy igazi győzelem.

De nem fogom hazudni, van benne valami idegesítő is. A "hogyan a fenébe kell ezt megoldani?" pillanatok nem egyszerűek, és a játék egyáltalán nem segít. Olyan, mintha kezedbe adná a térképet, de utána azt mondaná: „Na, most oldd meg.” És, ha megoldod, akkor hőstettnek érzed, de ha nem, akkor csak egy fárasztó óra van mögötted.

A Retro Hangulat Mágia

Ami a játékmenet szórakoztatóságát illeti, van egy igazi „régi iskola” érzés: az irányítás és a platformozás nem könnyít meg semmit. Igen, a fizika nem a legfinomabb, és a karakter mozgása olyan, mint egy régi MSX-es játékban. De amikor egy szakadék felett ugrálsz, és minden egyes ugrás egy apró szívrohamot okoz, akkor érzed, hogy miért imádjuk a retró játékokat.

A grafika igazán jól hozza a régi időket. A 16-bites stílus és a szintek környezetének részletessége egy olyan hangulatot teremt, ami bár nem új, de megnyugtatóan retro. A főellenségek viszont igazán különlegesek, jól megtervezettek és emlékezetesek, így amikor végre legyőzöd őket, igazán úgy érzed, hogy elérted a csúcsot.

Az Akadályok, Amik Tényleg Akadályok

Az irányítással nem mindenki fog egyetérteni. Míg az irányítás alapvetően megfelelő, vannak pillanatok, amikor a játékban a „megoldás” valóban a menő ugrásokban rejlik. De ahogy egyes karakterek mozgásának sebessége és reakciója változik, úgy egy-egy nehézség igazi frusztrációvá válhat.

A harc viszont egy picit alárendelt szerepet kapott. Az eszköztár bővítése jó ötlet, de az ellenségek többsége nem igényel annyi gondot, mint maga a puzzle-fejtés. Ha a harcot is annyira jól eltalálják, mint a felfedezést és a rejtvényeket, akkor nem is volna kérdés, hogy miért szeretjük a La-Mulana-t.