King Of Fighters R-2

Egy elveszett kézikonzol árnyékában

A Neo Geo Pocket Color tipikusan az a gép, amit azok szeretnek igazán, akiknek volt, a többiek meg legfeljebb hallottak róla. Pedig technikailag odavert a Game Boy Color mezőnyének, a kattogós iránykarja pedig ma is tanítani való. Csak hát a piac nem kegyelmezett neki, és a játékai is szépen eltűntek a süllyesztőben. Most, hogy a Switch elkezdte visszahozni ezeket, a King of Fighters R-2 pont jókor kerül elő.

Ez lényegében a KOF ’98 zsebverziója, kevesebb karakterrel, egyszerűsített irányítással, de meglepően komoly ambíciókkal. Nem nosztalgia-múzeum, hanem működő játék.

Két gomb, nulla kifogás

Az első, ami feltűnik: mennyire természetesen áll kézre. Két gomb van, pont. Nyomom: gyenge ütés vagy rúgás. Nyomva tartom: erős változat. Ennyi az alap, és mégis minden benne van, ami kell. Kombók, ellenakciók, kitérések, szupermozdulatok – mind ott vannak, csak nem ordítva, hanem elegánsan elrejtve a rendszerben.

Van egy minimális késleltetés az erős támadásoknál a nyomva tartás miatt, de ez inkább ritmust ad a harcnak, mintsem zavarna. Egy idő után érzed, mikor mit érdemes bevállalni, és amikor összeáll egy kombó, az pont olyan jólesik, mint anno a nagy gépen.

Harc közben nincs kérdés

A meccsek kifejezetten jól futnak. A zene meglepően erős – igazi SNK-féle, fülbemászó dallamok –, az ütéseknél van súly, a speciálok megbízhatóan jönnek. Pro Controllerrel játszottam, D-Paddel és analóggal is, egyik sem okozott gondot. Joy-Conon persze más lehet az élmény, de ez már a Switch örök keresztje, nem a játéké.

A kétféle szupercsík – az „Advanced” a rutinosabbaknak, az „Extra” a kezdőknek – okos húzás. Nem magyaráz túl, csak hagy választani, hogyan akarok játszani. Ez a fajta diszkrét tervezés ma is ritka.

Making mód: a furcsa, de működő extra

Van egy kissé esetlenül elnevezett Making mód, ami lényegében egy egyjátékos grind. Karaktert választok, meccselek, és véletlenszerűen kapok képességeket. Több mint kétszáz van belőlük, statnöveléstől új mozdulatokig. Igen, itt akár Terry Bogard is lőfegyvert ragadhat, ami egyszerre abszurd és szórakoztató.

Nem mély RPG-rendszer, de meglepően sokáig leköt, főleg akkor, ha már unod az arcade meneteket.

Versus, ahogy akkor kellett volna

A versus mód kifejezetten ötletes. A játék eljátssza a régi linkkábeles összekapcsolást, két külön képernyős karakterválasztóval, majd egyesíti a képet a harcra. Ez az a pont, ahol érzem, hogy a fejlesztők tisztelték az eredetit, de nem ragadtak bele.

Csomagolás: korrekt, de csupasz

A prezentáció rendben van. NGPC-keretek, képernyőszűrő, zoom, digitális kézikönyv – mind megvan. Ami nincs, az a mai retrokiadásoknál megszokott extra anyag: galéria, koncepciórajzok, reklámok. És ami igazán fáj: nincs mozdulatlista a játékban. Így marad a guglizás, mintha megint 1999 lenne, csak most Altavista helyett már tudjuk, mit írjunk be.

Az ár kérdése

Őszintén: ez az a pont, ahol megértem a fanyalgást. Gyűjtőknek ajándék ez az ár, új érdeklődőknek viszont lehet, hogy sok egy csupasz, régi kézikonzolos címért. Főleg úgy, hogy minden jel arra mutat, hogy ez csak egy darabja lesz egy hosszabb sorozatnak. Én inkább egy nagy, egyben kiadott NGPC-válogatásnak örülnék, de ez már üzletpolitika.

Zárás

A King of Fighters R-2 nem akar többnek látszani annál, ami: egy remekül összerakott, zsebméretű verekedős játék a kilencvenes évek végéről. És pont ezért működik. Ha szereted a bunyós műfajt, és nem riadsz vissza a pixelektől, ez ma is él, mozog, üt. Néha nem kell több.