Inazuma Eleven: Victory Road Nintendo Switch 2 Edition

Ez a sorozat konkrétan eltűnt évekre. Halasztás, újratervezés, névváltás, bizonytalanság – volt itt minden. Egy ponton már tényleg úgy tűnt, hogy soha nem tér vissza.

Aztán mégis.

És ami a legfurcsább: megérte várni rá.

Foci, de anime, de RPG – és még mindig működik

Az Inazuma Eleven: Victory Road alapja nem változott.

Focizol.
De közben:

• speciális képességeket használsz,
• túlzó animék támadásokat indítasz,
• és egy csapatot menedzselsz, mint egy RPG-ben.

Ez a keverék még mindig működik. Sőt, talán jobban, mint valaha.

A meccsek:

• pörgősek,
• látványosak,
• és közben taktikusak is.

Nem FIFA, nem PES – és szerencsére nem is akar az lenni.

Mélység? Van. Túl sok is.

Itt jön az első komolyabb fal.

A rendszer elképesztően mély:

• karakterek,
• képességek,
• statok,
• csapatépítés.

Veteránként ez maga a mennyország.
Újként viszont… kicsit ijesztő.

A játék próbál tanítani, de:

• amit elmagyaráz, az oké,
• amit nem, az meg ott marad lebegve.

És van bőven ilyen.

Ez az a fajta játék, amit nem „megértesz” – hanem belejössz.

Tartalom: ez már túlzás (jó értelemben)

Ha egy szóval kellene leírni: óriási.

• két teljes kampány,
• rengeteg mellékmód,
• online rendszer,
• városépítés-szerű hülyéskedés.

Ez az a játék, ahol tényleg azt érzed, hogy soha nem érsz a végére.

Story Mode: meglepően szívvel

Az egyik kampány Destin történetét követi:
egy srác, aki szívprobléma miatt feladta a focit, majd újra visszatalál hozzá.

Klasszikus felütés, de működik.

• szerethető karakterek,
• erős pillanatok,
• anime minőségű átvezetők (MAPPA, nem vicc),
• teljes szinkron.

Ez már nem csak egy „sportjáték sztorival”, hanem tényleg egy történet.

…csak ne lenne ilyen széteső a tempó

A legnagyobb gond: a pacing.

Van, amikor:

• túl sokáig húzza az időt,
• túl sok minijátékot erőltet,
• túl sok grind van.

Az a bizonyos „játssz ugyanazzal a passzolós minijátékkal 15-ször” pillanat például… hát, nem hiányzott.

És ami még furcsább: órák telnek el, mire igazán elkezdesz focizni.

Egy focis játékban.

Chronicle Mode: fanservice, de nem mindenkinek

A másik kampány egy időutazós sztori, ami végigvezet a sorozat múltján.

• régi meccsek,
• rövidített történetek,
• nosztalgia mindenhol.

De:

• ismétlődő,
• kétszer kell lejátszani meccseket,
• kontextus néha hiányzik.

Inkább bónusz, mint fő attrakció.

A sok mód tényleg összedolgozik

Ami viszont nagyon tetszett: minden mindennel összefügg.

• karakterek,
• tárgyak,
• pénzek

átjárnak a módok között.

Ez szabadságot ad:
nem számít, mit csinálsz, haladsz.

…csak ne lenne ennyi valuta

Komolyan, többféle pénznem van, mint egy kisebb országban.

És:

• nem mindig egyértelmű, mit hol szerzel,
• néha csak nézel, hogy most akkor miért nincs elég valamiből.

Ez az a tipikus túlbonyolítás, ami nem hiányzott.

Technikailag rendben van

Switch 2-n:

• stabil 60 fps,
• reszponzív irányítás,
• szép, színes látvány.

Van némi háttérvillogás (shimmer), de nem vészes. Inkább csak akkor tűnik fel, ha keresed.

Az egész érzés

Volt egy pont, amikor azon kaptam magam, hogy:
nem is a sztori miatt játszom,
nem is a gyűjtögetés miatt,

hanem mert jó érzés:

• csapatot építeni,
• pályára lépni,
• és elindítani egy teljesen abszurd, animés szuperlöketet.

És végül ez az, ami számít.

Zárás

Az Inazuma Eleven: Victory Road nem tökéletes.

Túl nagy.
Túl bonyolult.
Néha túl sok.

De közben tele van szívvel, tartalommal és olyan játékmenettel, ami még mindig frissnek érződik.

És egy majdnem elveszett sorozatnál ez már önmagában is győzelem.