Habroxia

Játékmenet – alapok megvannak, lélek nincs

A Habroxia tizenöt rövid pályán küld ránk idegen inváziókat, klasszikus oldalnézetes haladással, néha-néha egy vertikális kitérővel. Papíron ez még akár jól is hangozhatna, de a gyakorlatban ez a váltás semmit nem ad hozzá az élményhez. Ugyanazt csinálod, ugyanúgy, csak más irányból csúszik a háttér.

A hajód három tüzelési módot tud: előre, oldalra, illetve szélesebb szórással. Ez elvileg taktikai döntés lehetne, a valóságban viszont az első perctől az utolsóig az alap lövést használtam. A pályák egyszerűen nincsenek úgy megtervezve, hogy bármi mást megköveteljenek. A többi opció ott van, mert „kell”, nem azért, mert értelme lenne.

Fejlődés és újrajátszás – mesterséges akadályok

A pályák gyakran kérik, hogy ölj meg minden ellenfelet bónuszkihívásként. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha már jócskán feltuningoltad a hajódat. Alap fegyverzettel simán előfordul, hogy hiába lövöd az ellenséget, egyszerűen kifut a képernyőről, mielőtt felrobbanna.

Ez nem kihívás, hanem frusztráló dizájn. Ráadásul az egész rendszer arra épít, hogy többször végigvidd ugyanazt a tartalmat – csakhogy a Habroxia játékmenete messze nem elég izgalmas ahhoz, hogy erre motiváljon. Online ranglista sincs, így az egész pontvadászat értelmetlen légüres térben lebeg.

Ellenfelek és pályák – minden ugyanolyan

A játék büszkén hirdeti, hogy több mint 50 ellenségtípus van benne. Ha pisztolyt fognának a fejemhez, akkor sem tudnék ötöt felsorolni közülük. Színes formák jönnek szembe, néha kilőnek egy enyhén követő lövedéket, amit körözéssel ki lehet várni – és ennyi. Nincs karakterük, nincs mintázatuk, nincs emlékezetük.

A pályák vizuálisan is lehangolóak: üres űrháttér, minimális díszítés, leginkább csak a képernyő szegélyének színe változik. Van pár „ments meg hat űrhajóst” küldetés, de ezek is annyira kézenfekvőek, hogy sem gondolkodást, sem ügyességet nem igényelnek.

Extra módok – több idő, ugyanaz az unalom

Három extra mód oldható fel:

• Invasion Mode: végtelen hullámok – már ha hullámnak lehet nevezni azt, hogy hosszú másodpercekig alig történik valami.
• Rescue Mode: űrhajós-mentés, ahol egy hiba azonnali game over. Ez az egyetlen mód, ami valamennyi feszültséget hoz.
• Shield Maiden: kvázi hard mód, ahol csak pajzsokat gyűjthetsz. A játék ettől nem izgalmasabb, csak lassabb és még unalmasabb lesz.

Ezek sem mentik meg az összképet, inkább csak tovább nyújtják az agóniát.

Bossok – a műfaj egyik legnagyobb bűne

A shmup boss harc szent dolog. Itt viszont tíz olyan főellenfelet kapunk, akik szinte kérik, hogy gyorsan lelődd őket. Mintázat alig, veszély gyakorlatilag nulla. Van, hogy a korai boss nehezebb, mint a későbbi. A végső ellenfél – egy kőből lett űrtengeri csillag – konkrétan viccesen könnyű.

Nincs íve a nehézségnek, nincs crescendo, nincs katarzis. Egyszer csak vége van az egésznek, nagyjából 40–45 perc után.

Technikai oldal – működik, csak minek

A grafika korrekt retró, néhány boss tényleg jól néz ki. A zene tipikus csipogós-csattogós háttérzaj, semmi emlékezetes. Teljesítmény szempontjából nincs gond: Switch-en kézben és dokkolva is hibátlanul fut.

Csakhogy ez itt a minimum. És a minimum nem elég.

Zárás

A Habroxia nem rosszul összerakott játék. Egyszerűen csak teljesen érdektelen. Nem kínál kihívást, nem kínál kreatív ötleteket, nem kínál emlékezetes pillanatokat. Egy olyan műfajban, ahol a Switch konkrétan hemzseg a fantasztikus alternatíváktól, ez megbocsáthatatlan.

Ha retro shmupra vágysz, szinte bármi mást válassz. A Habroxia megelégszik azzal, hogy sodródj végig rajta – én viszont ennél sokkal többet várok.