Giraffe And Annika

Ez az a fajta játék, ami nem akar többet mutatni annál, ami. És ez most nem kritika.

Egy sziget, amit nem kell legyőzni

Annika szerepébe bújva a Spica-szigetet járom be, elesett csillagokat keresve, amik új képességeket adnak. Klasszikus kalandjátékos alaphelyzet, de itt még ugrani sem tudok az elején – az első „dungeon” kvázi beavatás. Harc? Alig. Ellenségeskedés? Minimális. Egy-két bányakocsis szekció, meg a főellenségek, de a játék szemmel láthatóan nem akar stresszelni.

Ez nem az a cucc, ahol a Pure Platinum-rajongók izzadva feszülnek neki a kontrollereknek. Itt inkább hátradőlök, és hagyom, hogy történjenek a dolgok.

Ritmus, de csak óvatosan

A boss harcok egy egyszerű ritmusjáték formáját öltik. Balra-jobbra ugrálok, A-t nyomok ütemre, elkapom a felém repülő támadásokat, néha kitérve a nagyobb csapások elől. Ez nem Hatsune Miku, nem is akar az lenni. Inkább afféle könnyed közjáték, ami pont annyira izgalmas, hogy feldobja a tempót, de sosem válik idegőrlővé.

A világ felfedezése közben sincs valódi harc: kerülgetni kell, nem legyőzni. Ez tökéletesen passzol a játék hangulatához, még ha az elején – kevés képességgel – kissé egyhangúnak is érződik. Az első dungeon önmagában elég lapos lenne, de a látvány és az atmoszféra simán elviszi a hátán.

Mesekönyv, ami mozog

A Giraffe and Annika egyszerűen szép. Mesekönyvszerű világ, letisztult, manga-hatású átvezetők, amik kedvesek anélkül, hogy cukormázba fulladnának. Semmi kínos anime-klisé, semmi éles tónusváltás. Ez egy kifejezetten wholesome játék.

A zene pedig… hát az betalált. Többször is azon kaptam magam, hogy csak állok, hallgatom, és Ghibli-filmek jutnak eszembe. Ez az a soundtrack, ami nem tolakodik, hanem aláfekszik az élménynek, és csendben emeli.

A lazaság ára

Amikor azt mondom, hogy ez a játék chill, azt komolyan gondolom. Túl komolyan is. Nagyon nehéz meghalni. Annika rengeteg ütést kibír, gyógyító kristályok mindenfelé, és csak a játék vége felé akad egy-két tényleg veszélyesebb szakasz.

Ehhez jön a mozgás kérdése. Ahogy haladok előre, a kontroll egyre lebegősebb, kicsit pontatlanabb érzést kelt. Az ugrás fizikája furcsa, a sprint még inkább szétesővé teszi az irányítást. Engem ez nem zavart különösebben, mert a játék ritkán kér precizitást, de érződik rajta egyfajta amatőrség.

A nappal–éjszaka ciklus is inkább csak van, mintsem hozzáadna bármit. Néha várnom kell eseményekre, amit ugyan át lehet alvással hidalni, de én inkább ilyenkor gyűjtögettem a Meowsterpiece-eket, és beszélgettem a sziget lakóival – ezek legalább aranyosak.

Több van alatta, mint hinnéd

A történet a végére meglepően érzelmes irányt vesz. Nem akarok spoilerezni, de a Spica-szigeten elszórt apró jelekből össze lehet rakni egy mélyebb narratívát, ami jóval túlmutat a felszíni bájon.

A végső dungeon viszont hirtelen egy point of no return-t húz, ami miatt kénytelen voltam újrajátszani bizonyos részeket a teljes befejezéshez. Szerencsére az egész játék nagyjából öt óra, így a második kör már gyorsan ment.

Zárás

A Giraffe and Annika kicsit esetlen, kicsit széteső, de látszik rajta a gondoskodás. Nem újítja meg a műfajokat, nem akar forradalmat, viszont amit csinál, azt szívvel-lélekkel teszi. Egy nyugodt, barátságos kaland, gyerekeknek és a gyermeki lelkületű felnőtteknek.

És igen: zsiráfból lehetett volna több.