Redemption Reapers

A Zodiac Age nálam azt a ritka trükköt csinálta meg, hogy egy PS2-es JRPG-vel rabolt el egy komplett estét úgy, hogy közben alig „játszottam” – inkább rendszert építettem.

2006 árnyéka: nagy visszatérés, furcsa irány

A kétezres évek közepén a Final Fantasy sorozat pont olyan volt, mint egy nagy zenekar, ami egyszerre akar stadionrockot, kísérleti lemezt és közben még turnézni is. Az XI után (MMO, ugye) a XII-vel visszatértek az egyjátékos „nagy epikához”, csak közben a fejlesztés legendásan rázós volt, és ez az egésznek ad egy furcsa mellékízt: mint amikor egy filmről tudod, hogy a forgatáson mindenki összeveszett, aztán a végeredmény mégis vállalható lett.

A The Zodiac Age remaster viszont már nem ezt a bizonytalanságot hozza, hanem azt a verziót, amit valószínűleg mindig is szerettünk volna: az „igen, ez így van kitalálva” élményt, modern kényelmi funkciókkal, és Switch-en hordozható formában. És ez a kulcs: ez a kiadás nem csak felpolírozza az eredetit, hanem játszhatóbbá teszi.

Történet: Ivalice politikai színháza, kevés személyes kapaszkodóval

Ha a Final Fantasy-t nálad a karakterdrámák, a nagy barátságok és a „na most megszakad a szívem” kategória jelenti, akkor a XII egy kicsit hideg lesz. Itt a fókusz nem azon van, hogy ki kivel mit érez, hanem azon, hogy birodalmak mit lépnek, ki kinek a szövetségese, és épp melyik ország tapossa el a kisebbet.

Ivalice világa amúgy elképesztően részletes, tele történelemmel és háttérrel, és ezt tisztelem: ritka az ilyen gondosan felépített setting. Csak közben a szereplőgárda… hát, nem feltétlenül az a társaság, akikkel együtt sírsz a stáblista alatt.

Vaan például jó belépőpont – egy árva, kisstílű tolvaj, aki égkalóz akar lenni, mint valami ivaliсe-i „majd én leszek a nagy valaki”. Aztán hamar belekeveredik Ashe hercegnő és az ellenállás ügyeibe, mert hát a sors így működik. Balthier hozza a sármőr, nagy dumás égkalózt, aki persze „nem akar belekeveredni”, aztán mégis. Mindenki betölti a maga szerepét, a szinkron rendben van, a párbeszédek kulturáltak – csak épp ritkán érzem azt, hogy tétje van számomra Dalmasca sorsának azon túl, hogy „a birodalmak rosszak, értjük”.

Olyan ez, mint egy korai Fire Emblem kampány térképekkel és intrikával, csak itt nincs az a személyes kötődés, ami egy-egy döntést igazán megüt. Nem tragédia, de a sorozat csúcspontjaihoz képest hűvös.

A játékélmény viszont: single player MMO, a jó fajtából

Ami viszont azonnal magával vitt, az a struktúra. A Final Fantasy X „folyosós” menetelésének itt nyoma sincs: Ivalice nagyobb, szellősebb, és folyamatosan csábít, hogy ne a fő sztorit kövesd, hanem elkószálj. Itt jönnek képbe a Hunts küldetések: szerződések, szörnyvadászatok, félig-meddig „menj oda, keresd meg, öld meg” feladatok.

Papíron ez a világ legszokványosabb melléktevékenysége. Gyakorlatban viszont az egyik legfüggőséget okozóbb loop, amit JRPG-ben ismerek: vadászat → zsákmány → jobb felszerelés → nehezebb vadászat. Ennyi. És valamiért működik, mert a tempó, a jutalmazás és a fokozatos erősödés olyan finoman van belőve, hogy egyszer csak azon kapom magam: „oké, még ezt az egy huntot megcsinálom, aztán alszom”. Aha.

Ez az a fajta dizájn, ami bizonyítja, hogy nem kell mindig forradalmat csinálni – elég tökéletesre csiszolni a bevált receptet.

Harcrendszer: találkozások nélkül, igazi kontrollal

A XII egyik nagy váltása, hogy itt nincs klasszikus véletlen encounter. A harc a terepen indul, ahogy közel érsz az ellenfélhez. Ettől az egésznek van egy folyamatos, MMO-s lüktetése: mész, húzod magad után a csapatot, belezuhansz egy csatába, kijössz belőle, és már a következő helyszínre sétálsz.

Az akciók egy ATB-szerű rendszerben történnek, azaz a karaktereknek töltődik a sávjuk, és amikor megtelik, cselekedhetnek. Ezt sok játék tudja. Amit a XII tud igazán, az a Gambit rendszer.

Gambitek: „ha ez történik, akkor csináld azt” – és ez nem lustaság, hanem mámor

A Gambit egy szép szó arra, hogy programozod a csapatodat. Minden karakter kap slotokat, és ezekbe if/then szabályokat raksz: cél + akció. Például:

• ha valaki vak, akkor Blindna,
• ha az ellenfél gyenge egy elemre, akkor azt a varázslatot nyomd,
• ha a HP leesik X% alá, akkor gyógyíts,
• ha nincs veszély, akkor buffolj, vagy menj rá a legközelebbi ellenfélre.

A lényeg az, hogy nem az van, mint sok RPG-ben, hogy az AI „jó lesz valamire”, de néha hülye. Itt te döntöd el, hogy mikor és hogyan legyen okos. Az első pár óra nálam is azzal telt, hogy kísérleteztem, bénáztam, újrarendeztem a szabályokat, és néha kézzel kellett közbelépni, mert valami nem úgy sült el, ahogy a fejemben.

Aztán egyszer csak összeállt. És amikor összeáll, az olyan érzés, mintha te lennél a csapat hetedik tagja, csak nem karddal, hanem stratégiai gondolkodással. Nézed, ahogy a gépezet dolgozik, te meg ott állsz a háttérben, és csak akkor nyúlsz bele, amikor kell. Sokan mondják erre, hogy „magát játssza”, de ez szerintem félreértés: ez olyan, mint egy jó automatizálós játékban a gyár – attól még te vagy az agy, csak nem percenként kattintgatsz ugyanarra.

És igen, mindig van hova finomítani, mert a slotok száma véges, a helyzetek változnak, a bossok trükköznek. A rendszer sosem engedi el teljesen a kezed.

Fejlődés: job táblák, licenszek, és végre nincs örök döntéskényszer

A karakterfejlődés a licensztáblákon történik: tizenkét job, mindenkinek lehet fő- és mellékosztálya, és a táblán lépésről lépésre nyitsz ki pontokat. A licenszek nem csak skillek, hanem felszerelési jogok is: hiába találsz király karvédőt, ha nincs meg hozzá az adott licensz, nem veheted fel.

A táblákban az a jó, hogy nem egyetlen előre kijelölt „ösvényt” követsz, hanem szétterülő hálóban döntesz: mész erőre, mész páncélra, mész varázslatra, vagy inkább utility irányba. És a Switch-es Zodiac Age egyik legjobb aprósága, hogy újraspecelhetsz, ráadásul visszakapod az összes elköltött pontot. Ez óriási különbség: nem kell rettegni attól, hogy „elrontottam, kész, vége”, hanem bátran kísérletezhetsz.

Ugyanilyen áldás a három cserélhető Gambit preset karakterenként. Boss előtt nem kell mindent kézzel szétszedni és visszaépíteni, hanem váltasz profilok között: alap setup, boss setup, status setup – és kész.

Minőségi élet: gyorsítás, ami nem csalás, hanem kegyelem

A grindot nem fogja eltüntetni semmi, mert JRPG, és Ivalice szereti, ha beleteszed az órákat. De a Zodiac Age okosan azt mondja: ha már így van, legalább ne raboljuk el az idődet feleslegesen.

A játék 2x és 4x sebességre gyorsítható egy gombnyomással, ami brutálisan megvágja az üresjáratot. Egy jól beállított Gambit-csapattal ez konkrétan azt eredményezi, hogy a „szükséges” harcokat gyorsan letudod, és hamarabb jutsz a jutalomhoz, a következő vadászathoz, vagy a sztorihoz, amikor épp ahhoz van kedved.

Ez az a fajta remaster-funkció, amiről a régi időkben álmodtunk, csak akkor még „cheatnek” hívtuk. Itt viszont nem csalás, hanem modern tisztelet a játékos ideje iránt.

Audiovizuál: PS2-es gyökerek, ízléses felvarrásokkal

Látványban a Zodiac Age korrekt, de nem fogja letépni a fejed. A textúrák és modellek feljavítva, a világ festményszerű, néha kifejezetten szép, máskor meg látszik a kor: kicsit merev arckifejezések, itt-ott szögletes geometria. Nem csúnya, csak régi. Switch-en mind kéziben, mind tévén stabilan hozza a 30 fps-t, és ez pont elég ehhez a stílushoz.

Ami viszont mindig erős volt a XII-ben, az a zene, és itt többféle változatot is kapsz Hitoshi Sakimoto munkáiból. Nem fogom azt játszani, hogy mindet fejből megkülönböztetem, de jó érzés, hogy erre is odafigyeltek: a hangzásnak van súlya, és Ivalice ettől is él.

Zárás

A Final Fantasy XII: The Zodiac Age nekem nem a „legjobb Final Fantasy”, hanem a „legokosabb Final Fantasy a maga módján”. A sztori hűvösebb, a karakterek kevésbé vésődnek belém, és a látványon is érződik a kor – de a játékmenet olyan erős, olyan modernül gondolkodik a micromenedzsmentről és az automatizálásról, hogy simán elviszi a hátán az egészet.

A Gambit rendszer a mai napig etalon, a Hunts loopja veszélyesen addiktív, a gyorsítás és az újraspec lehetősége pedig pont az a fajta „későn jött, de nagyon kellett” kényelem, amitől ez lett a definitív verzió. Ha eddig kimaradt, most van értelme pótolni. Ha meg régen játszottad, készülj fel: ugyanazt a játékot fogod megkapni, csak kevesebb idegesítő körrel és több valódi kontrollal.