Double Dragon Gaiden: Rise Of The Dragons

A Gaidenben annyi mindent csinálhatnék egyszerre, hogy közben néha elfelejtem: elvileg itt az lenne a lényeg, hogy ütni jó.

Régi címke, új recept

A Double Dragon Gaiden alapvetően egy 2D-s, oldalnézetes belt-scroller, és az első percekben tényleg úgy tesz, mintha egyenesen a régi kazetták közül ugrott volna elő. Sikátor, roncstelep, graffitis metró, raktárépület – ismerős, dobozszerű helyszínek, csak most kicsit cukibb, kicsit színesebb, kicsit “rajzfilmesebb” tálalásban.

Aztán gyorsan kiderül, hogy itt nem pusztán nosztalgiázni akarunk: két karaktert választok (kezdetben négyből, aztán jön a feloldogatós cunami), és tagelhetek közöttük, amíg van hozzá super meter. Ez a csere a játék egyik legjobb ötlete. Ha az egyik figura épp szívja a pofonokat, háttérbe teszem, ha a másiknak jobban áll egy adott szitu, előhívom. Olyan ez, mintha a klasszikus “na jó, most te jössz” haveri váltás mechanikát rendszerré csiszolták volna.

A harc: ötletes, bő, és néha túl kényelmes

Rayne-féle vérszínház helyett itt a “józan” bunyó jönne – de a Gaiden nagyon modernül áll hozzá: sok mozdulat, sok variáció, sok lehetőség. Billy és Jimmy gyorsabb mindenesek, Marian lőfegyverrel távolról intézi a dolgokat, Uncle Matin lassabb, de ütős, és még a lövedékek ellen is tud védekezni a speckójával. Mindenkinél van dash, dupla ugrás, földbecsapódás, lökés, és elég hamar jön az érzés, hogy ebből akár végtelen zsonglőrködés is lehet, ha jól kapom el a ritmust.

A tagelés ráadásul nem csak “karaktercsere”, hanem taktikai eszköz: beugráskor ki tud rántani szorításból és rácsap még egy combo-hit-et a helyzetre. Ez a dinamika tényleg ad egy külön ízt, főleg ketten játszva, amikor a káosz egy fokkal viccesebb és kevésbé “munka”.

Csakhogy a rendszernek van egy kényelmes oldala is. A kombóépítés sokszor arra fut ki, hogy super gomb közben – és mivel a super csík baromi gyorsan töltődik, ez könnyen válik “alapértelmezett megoldássá”. Jó érzés, pörög, látványos… csak idővel észreveszem, hogy ugyanazt a mintát ismétlem, és nem azért, mert annyira zseniális, hanem mert túl hatékony és túl sűrűn elérhető.

Apróságok is tudnak szúrni: a dash fixen vállgombra van rakva (én a dupla iránytapot is szeretem az ilyen műfajban), a grab gomb hasznos ugyan tömegszabályozásra, de az a klasszikus “váll fölött átdobom a parasztot” érzés sokszor hiányzik, pedig egy beat ’em up-ban ez majdnem alapkellék.

Roguelike? Inkább csak jelmez

A játék szereti magára húzni a roguelike címkét, de a gyakorlatban ez nálam nem verte át az élményt sem pozitív, sem negatív irányba. A négy kezdeti küldetés sorrendje szabad, a nehézség skálázódik – oké, ezt láttuk már más struktúráknál is. Van paraméterezés, lehet alkudni: több és erősebb ellenfélért cserébe olcsóbb “visszavásárlás” (kvázi extra élet). Ez papíron jópofa, játék közben viszont inkább finomhangolás, nem identitás.

A nagyobb szereplő itt valójában a pénz. Küldetésszakaszok végén kasszázok, abból veszek új mozdulatokat, erősítéseket, és ha meghalok, abból tudok visszajönni – mint egy modernizált “continue” rendszer. Van ebben valami okos, mert ad fejlődési ívet, és újrajátszáskor lehet máshová pakolni a fókuszt. De van benne valami furcsa is: amikor már kitakarítottam egy képernyőt, és még visszapatrollozok ládákat törni meg coinokat felsöpörni, az kicsit olyan, mintha a Final Fight-ban egyszer csak azt mondanák: “várj, még nem mehetsz tovább, nem farmoltál eleget”.

A nagy hiány: az ütés súlya

És itt érünk el ahhoz, ami nekem végig ott motoszkált a háttérben: a Gaiden nem elég ütős. Nem úgy “nem elég jó”, hanem szó szerint: a találatok visszajelzése, a hang, a vizuális súly – az a bizonyos gyomorszájba csattanó érzés, ami miatt a műfaj működik.

A régi Double Dragon lassabb, ragacsosabb tempója azért volt élvezetes, mert minden csere brutálisnak érződött, és jellemzően három ellenféllel kellett megküzdened, nem tizenöttel. Itt viszont tömeg van, darálható arcok, és közben az egész egy kicsit “gyerekbarátabb” ízű: szépek a pixelek, gördülékeny a mozgás, de a kontakt nem mindig ül. Én ilyenkor mindig a hangokra gondolok: amikor egy régi verekedősben belerúgsz valakibe, és az a tompa, nehéz effekt megérkezik. Na itt ez sokszor csak “kattan”.

A combo mérő is árulkodó: olyan lassan törik meg, hogy simán előfordul, hogy feldöntnek, felállok, és ugyanazzal a lendülettel folytatom a számok hizlalását, mintha mi sem történt volna. Ettől a tempó néha ellaposodik. A flow megvan, csak kicsit olyan, mintha egy futópadon futnék: pörög a láb, de nem haladok igazán.

Marian és a technikai pöccintések

Marian fegyvere jó ötlet “másodlagos fűszerként”, de hosszabban játszva nekem kifejezetten unalmas lett: állok, lövök, hátragurulok, megint állok, megint lövök. Hatékony, csak nem túl izgalmas, főleg egy olyan játékban, ami elvileg a közelharc perverz öröméről szól.

És igen, vannak technikai bosszúságok is: hosszabb töltések, néhány bug (például olyan szitu, ahol a lövedékek konkrétan megállnak a levegőben és nem sebeznek), handheld módban itt-ott apróbb frame drop. Ezeket én is úgy könyveltem el, hogy “jó, ezt majd patchelik”, de a pillanatnyi élményt attól még csipkedi.

Kikkel van egy ligában?

Ha az utóbbi évek beat ’em up reneszánszából nézem, akkor a Gaidennek nehéz dolga van. A Scott Pilgrim gyors és folyékony volt, a Shredder’s Revenge pedig úgy hozta vissza a régi szellemet, hogy közben tele volt energiával és pimasz örömmel. A Double Dragon öröksége viszont a kosz és agresszió – és a Gaiden ebből inkább a “Nickelodeon-változatot” adja. Nem rosszindulatból mondom: egyszerűen más tónus, más íz.

A játék sok mindent jól csinál, és érződik rajta a hozzáértés. Csak közben ott a kérdés: ha nem Double Dragon lenne a címe, vajon ugyanazt várnám-e tőle? Lehet, hogy elnézőbb lennék. Így viszont végig azt kerestem benne, hogy mikor csattan akkorát, mint régen – és ritkán csattant.

Zárás

A Double Dragon Gaiden: Rise of the Dragons egy tisztességes, ötletekkel teli beat ’em up, ami modern rendszerekkel próbálja újraértelmezni a régi formulát. A tag team csere tényleg jó, a mozdulatkészlet bő, a látvány kellemes, a zene ügyesen remixeli a régi témákat. De a műfaj legfontosabb drogja – a zsigeri elégedettség, amikor jól eltalálsz valakit – itt túl sokszor marad el.

Ettől még simán megéri a műfajrajongóknak ránézni, főleg ha helyi co-opban mentek rá, mert úgy minden viccesebb és elnézőbb. Csak ne úgy ülj le elé, hogy a régi Double Dragon dühét várod. Inkább úgy, hogy kíváncsi vagy, milyen az, amikor a klasszikus bunyót egy modern, kicsit túl rendszerezett, kicsit túl szelíd csomagba teszik.