Dodgeball Academia

Pedig nagyon akartam szeretni.

Egy rajzfilmvilág, ami azonnal beszippant

Kezdjük azzal, ami működik. A Dodgeball Academia brutálisan jól néz ki. Nem túlzás: az egyik legszebb Switch-játék, amivel az utóbbi időben találkoztam. A karakterek, az animációk, az apró mozdulatok mind-mind élnek, lélegeznek, és van egy nagyon erős, Cartoon Network–ízű hangulata az egésznek. Konkrétan az OK K.O. jutott róla eszembe, és nem egyszer azon kaptam magam, hogy csak nézem, ahogy mozog a világ körülöttem.

60 fps, élénk színek, letisztult, mégis részletgazdag látvány – kézben tartva és dokkolva is stabil élmény. A zene ehhez asszisztál: pörgős, ragadós dallamok, amik simán beülnek a fülbe, és sokszor tovább visznek akkor is, amikor a játék már nem.

Történet és szöveg: túl sok a beszéd, túl kevés a lendület

A főhős, Otto, nyolc epizódon keresztül küzdi végig magát az akadémián, csapatot épít, szintez, kiegészítőket gyűjt – minden adott egy könnyed RPG-hez. A gond az, hogy ezt iszonyatos mennyiségű párbeszéd kíséri. Nem a minőséggel van baj, hanem az aránnyal.

Pár óra után azon kaptam magam, hogy gondolkodás nélkül nyomom át a dialógusokat. Nem jó érzés ezt leírni, de egyszerűen túl sok az üresjárat, túl sok a jelentéktelen beszélgetés, miközben én csak dobni akarok még egy labdát, menni tovább, játszani. RPG, értem én – de itt a tempó rendszeresen megtörik, és sosem igazán áll helyre.

A dodgeball, ami túl biztonságos

És akkor beszéljünk a lényegéről: maga a dodgeball. Az alapmechanika rendben van. Mozgás, dobás, elkapás – mind pontos, az irányítás feszes, az első pár meccs kifejezetten szórakoztató. A labdát töltheted, az elkapás időzítése megbocsátó, és emiatt hamar sikerélményt ad.

Talán túl hamar.

A meccsek nagy része feltűnően könnyű, a ritmus alig változik, a Balltimate szuperdobásokat pedig sokszor nem is érzed szükségesnek. Vannak trükkös pályák, fagyott talaj, csapdák, eltérő ellenféltaktikák, de ezek inkább kozmetikai különbségek. A harcok egy idő után ugyanarra a sablonra épülnek, és hiányzik belőlük az a flow, amitől igazán rá lehetne kattanni.

Lehet állítani a nehézségen – felfelé és lefelé is –, ami dicséretes, de a rendszer alapvető egyszerűségén ez nem változtat. Lokális multiplayerben valamivel élőbb az egész, de ha tényleg erre a stílusra vágyom, ott van a Windjammers, és könyörtelenül emlékeztet rá, mennyire lehetne ezt jobban csinálni.

Felfedezés és térérzet – majdnem tökéletes

Az akadémia térképe kifejezetten jól sikerült. Oldalküldetések, ládák, kihívások – jó érzés bejárni, főleg a gyors gurulásos mozgás miatt, ami tempót ad az egésznek. Kár, hogy épületeken belül nincs minimap, mert néhány helyszín meglepően nagy és könnyű bennük eltévedni.

Ez apróságnak hangzik, de egy ilyen tempóra építő játékban minden megakadás számít.

Zárás

A Dodgeball Academia egy furcsa élmény. Látszik rajta a szív, a gondosság, az esztétikai magabiztosság. Audiovizuálisan kifogástalan, felfedezni jó, hallgatni öröm. De amikor játszani kellene, amikor a központi sportnak kellene vinnie a hátán az egészet, ott elfogy a lendület.

Ha beszippant a grind, ha elviseled a sok szöveget, és elég neked az, hogy jó ránézni, akkor találsz benne örömöt. Én végigvittem, de nem azért, mert a dodgeball visszahívott – hanem mert kíváncsi voltam, mit mutat még ez a gyönyörű világ.