Deathsmiles I & II

Seprűn a pokolba

A Deathsmiles az a Cave-shmup, amit első ránézésre nehéz komolyan venni, aztán pár pálya után már komolyan nehéz letenni. Oldalnézetes bullet hell, boszorkánylányokkal, Halloween-hangulatú világban, ahol a gótika nem póz, hanem alapállapot. Gilverado egy olyan hely, ahol sárkányok, sátáni tehenek és viktoriánus hajógyárak váltják egymást, és ez az egész valahogy mégis működik.

Konzolon játszva azonnal átjön, hogy ez nem egy ideges, izzadságszagú DonPachi-vonal. A Deathsmiles tempója barátságos, a hitboxok kegyesek, a fegyverek erősek. Előre és hátra is lövök, miközben az ellenfelek két irányból ömlenek rám – ez a folyamatos helyezkedés adja a játék igazi ritmusát. Nem kapkodok, inkább táncolok a lövedékek között.

Könnyű belépő, mély víz

Az alapjáték kifejezetten befogadó. Hat pálya, szabad sorrend, választható nehézségi szintenként. Rank 1-en szinte meditatív az élmény, Rank 3-on már oda kell figyelni, de még mindig messze van a zsáner legbrutálisabb pillanataitól. Aztán ha túl sokszor vagánykodom magas nehézségen, jön a Death Mode, és vele az öngyilkos lövedékek – itt már érzem, hogy a játék elkezd visszanézni rám.

A vizuális megvalósítás vegyes. A panorámás pályák gyönyörűek, a kastélyostrom vagy a tűzbarlang kifejezetten hangulatos, a bossok pedig beteg fantáziáról árulkodnak. Ugyanakkor néhány előrenderelt sprite ma már fájdalmasan kilóg, és nehéz nem azon gondolkodni, mennyivel szebb lenne ez az egész tisztán pixelarttal.

Pontszám: itt törik meg a varázs

Túlélni élvezet. Pontozni… az már egy másik sportág. A koronákból tiarák, azokból koponyák lesznek, közben töltöm a fever metert, időzítem a lázállapotot, újratöltök, szorzót tartok életben, miközben egyetlen hiba mindent lenulláz. Amikor sikerül, az eufória valódi. Amikor nem, csak nézem vissza a replayt, és nem értem, hol csúszott el.

Ez a rendszer brutálisan mély, de könyörtelen. Nem tanít, nem magyaráz, csak elvár. Ezért a Deathsmiles pontozása inkább elriaszt, mint bevon, hacsak nem vagy megszállott. Szerencsére a játék akkor is élvezhető, ha ezt az egészet elengedem.

Black Label, 1.1, és ami még belefért

A Mega Black Label frissebb flow-t ad, lazább büntetésekkel, pörgősebb játékmenettel, és egy kiváló új EX pályával. A Rank 999 már az a szint, amit józan ember csak kívülről csodál. A konzolos 1.1 mód finomhangolása érdekes, de inkább a veteránoknak szól.

Deathsmiles II X – Karácsony a pokolban

A folytatás teljesen más hangulat. Poligonális grafika, őrült karácsonyi tematika, és valahogy lazább, felszabadultabb tempó. Itt a fever mód hosszú percekig tarthat, a visszalökhető lövedékek látványa pedig tiszta power fantasy. A pontozás még mindig komplex, de játékosabb, élvezetesebb. Valamiért ez az epizód kevésbé stresszel, és ezért gyakrabban is veszem elő.

Zárás

A Deathsmiles I & II nem Cave legkiegyensúlyozottabb munkája, de talán az egyik legkarakteresebb. Olyan csomag, ami egyszerre kínál könnyed túlélést és embertelen mélységet, attól függően, meddig akarok elmenni. Gótikus, harsány, néha csúf, néha gyönyörű – de mindig őszinte.