Deadly Premonition 2: A Blessing In Disguise

Az igazság a művészet mögött

Mielőtt még belevágnánk, engedjétek meg, hogy letudjuk a legrosszabb hírt: a játéknak a technikai teljesítménye a legrosszabb, amit valaha láttam. Framerate esések, vacak karakteranimációk, morajló vizuális torzulások, és egy rakás egyéb vizuális probléma, amikért a Switch gép éppen csak nem robbant fel. És nem, nem túlzok. Ha valaki nem bírja elviselni a szaggatásokat, ne is próbálkozzon.

Na de akkor miért van az, hogy mégis jó volt vele játszani? Nos, talán épp a játék zűrzavara adja meg azt az egyedülálló varázst, ami miatt mégis szórakoztató lesz, ha átlépünk a hibák fölött. Az egész hangulata, a furcsa karakterek, a rejtélyes történet, amit végül egy kissé elavult játékmenettel próbálnak elmesélni, mind-mind összeforrnak egy olyan élménnyé, ami egyébként nem lenne képes életben maradni, ha nem lenne benne valami egészen egyedi.

Két történet egyben

A Deadly Premonition 2 időrendben két szálon fut. 2019-ben FBI ügynökök nyomoznak egy régi ügyben, de az igazi hús a 2005-ös visszaemlékezésekben van, amikor a hős, York, a kisváros bűnügyét próbálja kideríteni. Az egész játékmenet gyakorlatilag egy sor fetch questből áll – menj el ide, vidd oda ezt, gyűjts három ilyet, és közben próbálj rájönni, ki ölt meg valakit. Kicsit olyan érzés, mintha egy egyszerű rendőrségi procedurálét néznél, amiben a legnagyobb kihívás, hogy eltalálj egy ellenséget.

Az igazán csalódást keltő dolog, hogy a játék alig kínál valami újat. A harc nem különösebben izgalmas, és a mechanikák is eléggé unalmasak. Az egész játék egy tempós, de repetitív mókának tűnik. Az igazi élmény akkor jön, amikor nem a játékmenetre koncentrálsz, hanem a furcsa atmoszférára, amiben York karaktere teljes mértékben átvisz.

Az egész hibás, mégis szerethető

A technikai hibák emlegetése mellett, a Deadly Premonition 2 mégis sikeresen eléri, hogy egyedi maradjon. Az egész játék olyan, mintha egy David Lynch-filmet próbálnának videojátékká alakítani – zűrzavaros, bizarr, de úgy érzed, hogy valami fontosat kell észrevenned. Mindez azért lehetséges, mert York, a főszereplő, igazi személyiséggel rendelkezik. A férfi folyamatosan beszél a filmekről, amit látott, a könyvekről, amiket olvasott, a mindennapi élet apró örömeiről. Az egész egy kellemes, zizi, szórakoztató abszurdum.

Egyébként a játékban feltűnő sokszor ismétlődő minijátékok, mint a bowling, célbalövés vagy a kövek lapítása, tényleg fura kiegészítők, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem zavartak. Inkább úgy éreztem, hogy ha York szeret hobbiként foglalkozni ezekkel a dolgokkal, akkor én miért ne csináljam?

A végtelenül fárasztó, de pótolhatatlan élmény

Az egész játéknak van egy furcsa hatása. Bár a külső, a játékmenet és a technikai megvalósítás erősen hagy kívánnivalót maga után, a Deadly Premonition 2 valamiért mégis képes arra, hogy úgy érezd, hogy ez az egész hibás játék egy valódi élményt ad. A karakterek, az egyedi hangulat, a zűrzavaros cselekmény és a furcsán szerethető főszereplő mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a játék végig fenntartja az érdeklődést.