Cozy Grove

Kevés játék mondja ilyen nyíltan, hogy most elég volt mára, és még kevesebb tudja ezt úgy, hogy közben ne érezzem magam gyereknek elküldve aludni.

Törzs

A Nintendo régen már próbálkozott azzal, hogy pihenésre intse a játékosait, de ezt általában mosolyogva figyelmen kívül hagytuk. A Cozy Grove viszont nem kér: ő eldönti. Ez egy olyan játék, ami deklaráltan tiszteli az időmet, és nem akar nyolcórás maratonokra csábítani. Ez papíron szimpatikus, sőt, felszabadító gondolat. Kontrollerrel a kézben viszont hamar elkezd feszíteni.

Az alaphelyzet ismerős lehet bárkinek, aki valaha elmerült az Animal Crossing világában. Egy szigeten vagyok, lakókkal, feladatokkal, barkácsolással, horgászattal, gyűjtögetéssel. A különbség az, hogy itt mindenki halott. Szellemek között dolgozom, mint egy Spirit Scout, akit azért küldtek ide, hogy visszahozza az életet – vagy legalább a színeket – erre az elfeledett helyre.

Minden nap ugyanazzal a rituáléval indul: színtelen sziget, szomorkás körvonalak, majd sorban érkező apró kérések. Keress ezt, hozz azt, főzz amazt. Amikor teljesítem egy szellem kívánságát, a világ körülötte felragyog, a Joy-Con finoman megremeg, és egy pillanatra tényleg van varázsa az egésznek. Csakhogy ez minden egyes nap így történik. Egy idő után már nem katartikus, hanem rutinszerű. Mintha egy végtelenített Groundhog Day-ben lennék, csak bunda nélküli mormotával.

A tábortűz – egy kedvesen morgó, Miyazaki-filmekből szökött figurára emlékeztető lény – a központi iránytűm. Ő mondja meg, mi a következő lépés, ő kezeli a raktáramat, ő fejleszti a sátramat. A játékmenet loopja kellemes, de vékony: segítek, gyűjtögetek, etetem a tüzet, majd egyszer csak közli, hogy mára ennyi volt. Nem „ajánlja”, hanem lezárja a napot. Harminc–hatvan perc után tényleg nincs mit csinálni.

És ez az a pont, ahol Cozy Grove filozófiája falnak megy a Switch-csel. Egy mobiljátékban ez logikus lenne: felkapom, leteszem, kész. Konzolon viszont furcsa érzés pénzt adni egy játékért, ami konkrétan nem engedi, hogy tovább játsszak. Persze lehetne időutazni a rendszerórával, de ez inkább kerülőút, mint megoldás.

Pedig van itt potenciál. A szöveg meglepően jó, néha kifejezetten sötét, finoman nyomasztó. Amikor a szellemek a halálról beszélnek, vagy egy tárgy leírása baljós részleteket sejtet, felkapom a fejem. Érdekelne ez a világ. Csak épp a játék mindig akkor húzza be a kéziféket, amikor kezdene igazán izgalmas lenni. A sziget minden nap újra kifakul, mintha az előző napi munkám sosem számított volna igazán. Penelopé szőnyege jutott eszembe: nappal építek, éjjel visszabomlik.

A látvány gyönyörű, kézzel rajzolt, részletgazdag, de a funkcionalitás gyakran alárendelődik az esztétikának. A sziget tele van fákkal, bokrokkal, kövekkel, dekorációkkal, és sokszor egyszerűen nem látom, mit kellene felszednem. Színtelen állapotban ez különösen fájó: minden halvány zöld kontúr, a levelek keresése pedig kínszenvedés. Ráadásul sok vizuális utalás – méhkas, madárfészek – puszta díszlet marad, ami csalódást kelt.

Technikailag sem makulátlan az élmény. A betöltés hosszú, a Switch gyakran küszködik a rengeteg megjelenített objektummal, a képkockaszám ingadozik, pop-inok tarkítják a sétáimat. Nem játszhatatlan, de kizökkentő egy ennyire nyugodt, meditatív játéknál.

Zárás

A Cozy Grove egy szép gondolat, szerethető karakterekkel és meglepően komor felhangokkal, de túl szoros pórázon tart. Értem, mit akar mondani, és becsülöm is érte, csak közben azt érzem, hogy nem bízik bennem: nem hagyja, hogy a saját tempómban fedezzem fel. Így inkább marad egy kedves, de távolságtartó élmény, amit jó lenne jobban szeretni.