Castle of Heart

Na, ez a Castle of Heart. Ráadásul olyan játékról van szó, ami könnyedén elindít egy „Dark Souls a platformerek között” diskurzust, pedig valójában még a nehézségi fokozatot sem hozza úgy, mint FromSoftware mesteri alkotása. Van benne valami ígéretes, de valami mindig visszahúzza a játékélményt.

Kővé vált hős, kőkemény kihívás

A történet egyszerű: egy lovag vagy, akit egy gonosz varázsló kővé változtatott, és most a célod, hogy visszanyerd emberi formádat, miközben menthetetlenül elpusztítasz mindent, ami az utadba kerül. Mivel az egész játék középpontjában a folyamatosan csökkenő egészség áll, igazán feszültségkel teli pillanatokban van részed. Az életedet folyamatosan figyelemmel kell kísérned, hiszen ha a helyzeted még inkább romlik, egyik karod is eltűnik – és ettől még veszélyesebbé válik minden harc.

A játékmenet alapja egy egyszerű 2.5D platformer, de a folyamatos veszélyek és a kővé változott állapot szinte minden egyes szekvenciát kiemelkedően feszültté tesz. Viszont sajnos a frissítő és izgalmas érzéshez szükséges harci és mozgásmechanika nem hozza azt a sebességet és összhangot, amit egy igazán pörgős akciójátékban elvárnánk.

Harc, ami inkább bosszant, mint szórakoztat

A játék harcrendszere, bár elég sokféle támadást kínál, mégis inkább frusztráló, mint szórakoztató. A közelharc egyértelműen nem a legjobb választás, hiszen ha közel mész egy ellenséghez, biztosan te is kapsz egy-két ütést. Az ellenségek többsége többször is sebezhető, mielőtt legyőznéd őket, ami rendesen rontja az élményt, mivel a játékba épített egészségcsökkenés folyamatosan hátráltat. A távolsági fegyverek (nyílvesszők, lándzsák) segítenek, de ugyanúgy ott van a kockázat, hogy te is sebződsz, miközben megpróbálsz egy másik támadást elkerülni.

A játék irányítása is elég kicsit bénázós, főleg a “felugrásoknál”, ahol az egész mozgás “lebegős”, ami egy-egy fontos ugrásnál kellemetlen meglepetéseket okozhat. Sokszor előfordul, hogy a táj, az akadályok és az ellenségek pontos elhelyezése mind azt eredményezi, hogy egy-egy szakadékot, vagy magaslatot nem tudsz megfelelően átugrani. Az effajta kicsúszásokat könnyen idegölőnek találhatod, és egy-egy hibás ugrás után meg kell ismételned a szintet, miközben az egészséged folyamatosan csökken.

A szinttervezés próbálkozik, de a frusztráció túlságosan dominál

A szinttervezés összességében érdekes, de gyakran elmarad attól, hogy igazán szórakoztatóvá váljon. Bár sokszor van lehetőség különböző utakat keresni, a pályák végén található ellenfelek és az eléggé szűkös checkpoint rendszer igencsak le tudja húzni a játékélményt. A frusztrációtól nem menekülhetsz, a játéknak komoly türelmet igénylő szakaszai vannak, ahol a győzelem csak akkor érkezik meg, ha már kínszenvedésen keresztül elérted a következő pontot. Ez az egész ciklus nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog, hiszen túl gyakran kell az alapvető rutint ismételni, hogy a progressziót elérd.

A látvány és hangok szintjén van némi siker

A játék vizuálisan szép, és a háttér részletesen van kidolgozva. Minden egyes pálya távoli horizontja elbűvölő, és jól megtervezett látványt ad. Viszont, ahogy azt említettem, a karakterek mozgása nem teljesen élethű – néha egy-egy mozdulat kifejezetten furcsán néz ki. A zene is rendben van, jól passzol a hangulathoz, de az ellenségek nyögései, morgásai egy idő után inkább idegesítőek lesznek, mint hangulatosak.