Bubsy: Paws On Fire!

De ne álljunk meg itt: a Bubsy: Paws On Fire! nem csak egy újabb próbálkozás a múlt egy elfeledett figura életre keltésére. Az a helyzet, hogy a játék tisztességes alapokat rak le, de a végén nem sikerül igazán felemelkednie. Miért? Nos, mutatom.

A játékmenet: Egy biztos, a cica megint fut

A Bubsy: Paws On Fire! a 90-es évek ikonikus maszkot platformereinek tipikus utódja, de most egy auto-runner formájában. Ez a műfaj nem annyira izgalmas, mint a hagyományos platformerek, de itt legalább Bubsy pörög, mint egy őrült. A játék tempója jól eltalált, hiszen az auto-runner jellegénél fogva nem hagy sok időt a pihenésre. Az alapötlet jó: választunk egy karaktert, és nekilátunk, hogy gyűjtsük a fonalgolyókat, miközben ellenfelekkel és akadályokkal szembesülünk. Azonban hamar kiderül, hogy az auto-runner elemek itt nem igazán tudják teljesen megfűszerezni a játékmenetet.

Bubsy, Virgil és a Woolies mind különböző képességekkel rendelkeznek, ami segít abban, hogy a szintek ne váljanak unalmassá. Bubsy például képes lebegni, ha lenyomjuk a jump gombot, vagy légdödörrel támadni. Virgilnek is van dupla ugrása és csúszása, míg a Woolies UFO-kkal repkednek. Az egyes karakterek különböző útvonalakon gyűjtik a fonalgolyókat, így a pályák újra és újra végigjátszhatók. Az alapötlet tehát működőképes, de igazán izgalmas nem lesz.

A probléma ott kezdődik, hogy az autó-pályás stílushoz hozzáadott "shmup" elemek – amiket a Woolies szakaszaiban tapasztalunk – igazából csak frusztrálóak. A hajó irányítása nem elég precíz, és a gyors pörgés közben nem igazán élvezetes, hogy nem tudunk visszafordulni, hogy elérjük a fonalgolyót. Így az egész rész inkább bosszantó, mint szórakoztató.

A teljesítmény és a grafika: Ami nem öl meg, az lelassít

Nos, a grafikai teljesítmény vegyes érzelmeket keltett bennem. Kézben tartva a Switch-et először nem tűnt olyan vészesnek, de hamarosan megjelentek a framerate droppok, ami már egy pofon volt a játék tempójának. A szintek nem bonyolultak, de azért érezhető, hogy a Switch-nek nem kedveznek az alacsony felbontású, egyszerű hátterek. Persze, nem vártunk csodát, de ha egy 2D-s platformer is akadályozza az élményt a lassulásokkal, akkor az nem éppen dicséretes.

A grafika amúgy sem kiemelkedő, a pályák hamar ismétlődnek, és bár nem vártam el, hogy egy vizuális mesterművet kapjak, azt azért elmondhatjuk, hogy nem egy figyelemfelkeltő darabról van szó. Az egész játék sokkal inkább a retro, de unalmas stílust hozza, mint sem valami friss és izgalmas látványvilágot. Az egész felhozatalnak inkább a szürkesége jellemzi, mintsem, hogy meglepne minket bármilyen figyelemre méltó részlettel.

Zene, hangulat és az új "divat" alapok

A zene rendben van, de nem fogod megjegyezni. Tökéletesen el van rejtve az egész játék folytatásában, és bármennyire is próbálkozott szórakoztatni, a ritmus zene nem ad igazán sokat a játékhoz. A humora a játéknak is inkább egyszerű, sőt, néha már túlságosan is erőltetett. Bubsy szarkasztikus beszólásai a haláloknál vagy a pihenőhelyeken néha már kicsit idegesítőek lesznek, és itt jön elő a valódi probléma: az egész játék túlságosan is próbál "Bubsy-st" lenni, és ennek köszönhetően elveszíti azt a frissességet, amit az első játékok adtak.

A végső szó: A cica mégsem szerzi vissza a trónt

A Bubsy: Paws On Fire! nem egy borzalmas játék, de messze van attól, hogy újra a régi hőskorszakot idézze. Az auto-runner formátum egyszerűsíti a játékmenetet, de nem hoz újítást, és még a visszatérő karakterek sem elég vonzóak ahhoz, hogy megmentsék a játékot. A Woolies-szekvenciák elrontják az élményt, és az ismétlődő pályák, a grafikai gyengeségek és a hosszú töltési idők mind olyan tényezők, amik végül lerontják azt, amit egyébként akár élvezhettünk volna.