Brave Dungeon + Dark Witch Story:COMBAT

A „witch” szó ugyan halloween környékén jól mutat a címben, de itt a legijesztőbb dolog az, amikor rájössz, hogy a második játékban valójában nem is te játszol.

Brave Dungeon – az RPG, ami levette a történetet a csontjáról

A menü rögtön súgja is: kezdjem a Brave Dungeonnal. Ritkán hallgatok egy főmenüre, de most igaza volt. Ez a rész a „meat and potatoes” típusú dungeon crawl, csak épp a krumpli mellől lemaradt a sztori, és valahogy még így is működik.

A recept pofonegyszerű: kincsvadász csapat, város–labirintus–város körforgás, közben fejlődsz, felszerelsz, újrapróbálkozol. A pályák kis falatokban érkeznek, emeletekre bontva, és ami nekem kifejezetten jól esett Switch-en, hogy az egész nem akar nagyot mondani. Nincs fél órás expozíció, nincs „most figyelj, mert ez fontos”, csak az a régi, kézben játszós üzemmód: bemész, megvered, kijössz, erősebb vagy.

A legnagyobb nyugalmat az adja, hogy itt a bukás nem tragédia. Nincs büntetés, nem vesztesz el semmit, nem kell rettegni attól, hogy rossz döntést hoztál. Ez a fajta laza loop nagyon emlékeztet arra, amikor régen egy buszúton nyomtam valami grindos JRPG-t, és a fél figyelmem közben azon volt, hogy mikor szállok le. Csak itt ezt a játék kifejezetten támogatja: gyors belépés, gyors haladás, gyors „még egy emelet”.

A harcrendszer klasszikus körökre osztott, három fős csapattal. Al fix pont, a másik két slotot variálhatod, és ami meglepett: szinte minden társad megkapod rögtön az elején. Nem építkezik lassan, nem csöpögteti a lehetőségeket, hanem odaadja a dobozt a LEGO-val, aztán azt mondja: „na, rakd össze”. Healer, technikás karakter, ökölből élő bunyós – mindegy, amit szeretsz. A fejlődés sem túlbonyolított: pénzért fejlesztesz skilleket, később specializációs irányt is választhatsz, de az egész sosem válik matekórává.

És ez egyszerre jó és kicsit szomorú. Jó, mert snappy, mert nem tart fel, és mert kézben játszva tényleg kellemesen csorog. Szomorú, mert egy idő után rájössz: a játék jutalmazza a grindot, mert maga a játék a grind. Nincsenek igazán különböző dungeonök, csak ugyanaz a ritmus más színben. Nincs karakterfejlődés történetben, nincs dráma, nincs nagy fordulat – csak a csaták, a loot, a következő emelet.

De ha én őszinte vagyok, néha pont erre vágyom. Amikor már a fél hobbink arról szól, hogy mit nem csináltál meg a szezonban, mit nem oldottál fel időben, mit nem pipáltál ki a battle passban, akkor egy ilyen egyszerű, kockázatmentes, „csak játssz” élmény meglepően jól tud esni.

Dark Witch Story:COMBAT – a kártyajáték, ahol a szerencse az egyetlen inputod

A csomag másik fele papíron kártyás kaland. Gyakorlatban inkább egy olyan rendszer, ahol a csata előtt még elhiteti veled, hogy számít, mit csinálsz, aztán a harc közben hátralépsz a nézőtérre.

A felállás: három szörnykártyát választasz, tárgyakat pakolsz rájuk, aztán jön a „best of three” párbaj. Eddig rendben is lehetne. Csakhogy amint elkezdődik a meccs, a játék elveszi a kontrollt. Nem döntesz, nem időzítesz, nem reagálsz. Nézed, ahogy a számok pörögnek, és reméled, hogy neked kedveznek.

Van ugyan kő-papír-olló jellegű rendszer, de az is olyan, mintha valaki elmesélte volna, hogy „amúgy ez fontos”, csak épp a gyakorlatban mindössze annyit jelent, hogy esélyed van egy kritikusra valamikor. Nem te idézed elő, nem te játszol rá, csak bekövetkezik vagy nem. Néha kétszer támadsz, néha egyszer sem, néha nyersz, néha nem. És a legrosszabb: amikor vesztesz, nem azt érzed, hogy hibáztál, hanem azt, hogy egyszerűen nem volt szerencséd.

Ez egy ideig még vicces. Olyan, mint amikor haverokkal kipróbáltok egy kapszulás automatát a játékteremben: „na nézd, mit dob”. De hosszabb távon ez nem játék, hanem statisztika. A versus mód, ahol a kártyákat teljesen random kapod egy gacha-szerű gépből, inkább csak rátesz még egy lapáttal a káoszra. Egyszer-kétszer jó poén, de tanulni belőle nem lehet, fejlődni benne nem lehet, és így az egész gyorsan kifullad.

A csomag egésze – gyors, retro, egyenetlen

Ami mindkettőben közös, az a tempó: gyors menük, minimális töltés, azonnal benne vagy. A retro grafika kedves, a karakterrajzok rendben vannak, a hangok és a zene is korrekt, még ha egy idő után hajlamos is vagy „háttérzajjá” halkítani mindent, miközben máson pihen az agyad.

Nagy képernyőn viszont már kijön, hogy ez inkább kézben érződik otthon. Fotelből, tévén, nagy figyelemmel hamar meglátszik a repetíció és a COMBAT üressége. Kézben viszont a Brave Dungeon pont az a fajta „kis adagokban jó” élmény, amiért a Switch-et sokan szeretik.

Zárás

A Brave Dungeon + Dark Witch Story:COMBAT egy tipikusan olyan csomag, amit nem a cím fog eladni, hanem az, hogy mennyire bírod a grindot. A Brave Dungeon egy őszinte, csupaszra húzott dungeon crawler, ami kézben játszva kifejezetten kellemes, ha nem hiányzik a történet. A COMBAT pedig… hát, egy bónusz minijáték, ami túl sokat bíz a szerencsére ahhoz, hogy komolyan vegyem.

Ha a „két játék egy áron” felirat miatt kacsingatsz rá, gondolj úgy rá, mintha egy játékot vennél, és kapsz mellé egy szerencsekerék-szimulátort. Ha ez így is oké, akkor rendben. Ha nem, akkor legalább tudd, mire fizetsz be.