Final Vendetta

A sztori – egyszerű, mint egy pofon

A történet semmi túl bonyolultat nem ígér: van egy telefon, amiben elmondják, hogy elraboltak valakit. Azonnal belecsöppenünk a történetbe, ahol három különböző karakter közül választhatunk. A választás mindössze annyit jelent, hogy egy picit másféleképpen közelítjük meg a harcot, de mindhárom karakter alapvetően ugyanazt az utat járja: szétverni a rosszfiúkat, akikkel a város tele van. Az egész úgy tűnik, mint egy klasszikus ’90-es évekbeli film, ahol az apáca mindent elintéz egy jó nagy pofonnal. Ezt a fajta közvetlen, nem túlbonyolított sztorit hozza a Final Vendetta, ami pontosan annyira szórakoztató, mint amennyire egyszerű.

Játékmenet – száguldás, pörög a combo

A játékmenet valóban olyan, mint egy igazán jól megcsinált beat-em-up. A harcok gyorsak, dinamikusak, és az irányítás azonnal kézre áll. Ami igazán ütős, az a karakterek mozdulataiban rejlő fluiditás. A különféle kombók, amelyekkel a karakterek támadnak, gyorsan belopják magukat a szívembe. Az egész harcrendszer azt a „jó érzést” adja, hogy nemcsak a tombolásról van szó, hanem a jól megtervezett és pontosan végrehajtott mozdulatoknak köszönhetően a játékmenet flowja is élvezetes. A szupermozdulatok kifejezetten izgalmasak, és amikor sikerül egy jól időzített kombóval elintézni egy ellenséget, az valahogy mindig kielégítő érzés.

A boss harcok külön kiemelést érdemelnek. Bár nem olyan monumentálisak, mint amiket más játékokban megszokhattunk, a boszorkányokkal való egy-az-egyben összecsapások mind technikai tudást, mind türelmet igényelnek. Eléggé kemények, de megéri a fáradságot – tényleg izgalmas, amikor végre megvered őket, és nemcsak a nyers erőre, hanem a taktikai döntéseidre is szükség van.

Grafika és környezet – a nosztalgia határvonalán

A Final Vendetta grafikáját jól sikerült megcsinálni, bár az egész inkább a 90-es évek klasszikus beat-em-up játékainak stílusát idézi, mintsem valami modern, next-gen látványt. Az animációk simák, és elég részletesek ahhoz, hogy valóban átéljük a harcokat. Azonban nem lehet nem észrevenni, hogy a világ nem igazán használja ki a mai hardverek adta lehetőségeket. A Londonban játszódó történet elvileg rengeteg angol kulturális elemet felvonultat, de ha jobban megnézzük, a játék inkább egy amerikai hangulatot áraszt. A helyszínek, mint a klub, a vonat vagy a pub, bár jól vannak kidolgozva, nem igazán hoznak egyedi brit atmoszférát – inkább valami tucatnyi „városi” környezetet látunk.

A zene egyébként remekül passzol a hangulathoz: techno, breakbeat és funky jazz kombinációja, ami jól illeszkedik a játék pörgős tempójához. Bár nem említhetjük egy szinten a Streets of Rage zenéjével, mégis jól hozza azt a hangulatot, amit egy ilyen játék kíván.

Mi hiányzik?

Bár a játék rendkívül szórakoztató, a Final Vendetta legnagyobb problémája talán az, hogy nem igazán próbál újítani. Az alapkoncepció, bár jól működik, egy picit unalmassá válik, mivel nem hoz túl sok újat a műfajban. A pályák, ellenségek, és helyszínek nem igazán változnak, így a játék hamar repetitívvá válik. A 90-es évek arcade hangulatát idézi, de közben elmarad az olyan újításoktól, amelyek igazán egyedivé tennék. A kihívás oké, de van egy olyan érzés, hogy „már láttam ezt”.