A **Swordship** első ránézésre olyan, mintha a Wipeout világából szakították volna ki, csak itt nincs célvonal. Csak túlélés van. Selymesen sima cel-shaded grafika, lebegő ambient techno, betonbiztos 60 fps – már az első percekben érzem, hogy ezt a játékot nagyon pontosan rakták össze. Az ipari környezetek váltakoznak, a tenger színe pasztelles árnyalatok között hullámzik, és az egésznek van egy hűvös, letisztult stílusa, ami azonnal beszippant.
A *Paper Cut Mansion* egy olyan játék, amely színes, egyedi megjelenésével és érdekes alapötletével próbálja megszólítani a roguelite kedvelőit, de végül inkább azt a benyomást kelti, hogy az alkotók egy szórakoztató játékot szerettek volna készíteni, de a végére nem sikerült igazán összhangba hozni a különböző mechanikákat. A papírszerű karakterek és hátterek stílusa valóban kiemelkedő, de a játékmenet gyorsan elveszíti varázsát, mikor a repetitív feladatok és a nem elég precíz irányítás rontja el az élményt.
Tudjátok, mi az, amikor egy játék jó, de egyszerűen nem tudja elérni azt a szintet, amire képes lenne? Na, ezt hozza el nekünk a *Sword of the Vagrant*. Az O.T.K. Games 2017-es Steames indie alkotása most konzolra is megérkezett, és bár az alapötlet és a látványvilág kifejezetten izgalmas, egyes pontokon érződik, hogy nem teljesen hozta ki a maximumot, amit kihozhatott volna.
A Super Kiwi 64 olyan, mintha valaki egy 1999-es kazettát kiolvasztott volna a jégből, aztán a kezembe nyomta volna azzal, hogy „játszd le, és mondd meg, ezt most komolyan gondoltam-e”.
**El tudod képzelni, hogy egy vonatot irányítasz, ami egyre bonyolultabb pályákon halad, és mindezt egy aprócska sínszaggató játékkal, amiben a legtöbb pálya egy kis kávészünetet is kínál?** A *Railbound* pont ezt hozza el: egy egyszerűen hangzó puzzle, ami hamar egy izzasztó fejtörővé válik. Minden szinten újabb kihívásokat kapsz, és úgy érzed, hogy egyre közelebb kerülsz ahhoz, hogy megoldj valami szinte lehetetlent.