A *Sail Forth* mindenféle felvezetés nélkül kötött ki a Switchen, én pedig pontosan úgy sodródtam bele, ahogy a játéka is elvárja: kíváncsian, elvárások nélkül, kissé gyanakodva. Egy hajós felfedezős kaland, ami látszólag világmegmentésről szól, valójában viszont a céltalan bolyongást ünnepli. És meglepő módon ez többnyire működik.
Mi történik, ha egy klasszikus taktikai játékot összekeversz egy rakás kaijuval? Nos, *Kaiju Wars* épp ezt adja neked: hatalmas szörnyek rombolják szét a városokat, miközben te próbálsz a saját katonai erőddel és tudósokkal megálljt parancsolni nekik. Az egész játék a retro grafikával és a kissé szarkasztikus hangvétellel egy szórakoztató, taktikai játékot alkot, ami nem akar komoly lenni, de közben meglepően mély és addiktív.
Ha valaha is azt gondoltad, hogy a felhőalapú játékok a jövőt jelenthetik, akkor a *Resident Evil 7* Cloud verziója a Switch-en egy szomorú emlékeztető, hogy mennyire nem ott tartunk még. A játék egy igazi remekmű a túlélőhorror műfajában, de ha a Switch verzióját nézzük, egyszerűen játszhatatlan.
Miközben a játékpiacon egyre inkább az évi megjelenések és kötelező folytatások dominálnak, akad néha egy olyan cím, ami azonnal megfogja az ember szívét. A *The Punchuin* tipikusan az a játék, amiben az alkotók nem csak szimplán végeztek egy munkát, hanem egy igazi szeretetteljes tisztelgést tettek a logikai játékok előtt. Az alapötlet roppant egyszerű: egy pingvin, aki imád bunyózni, és elindul, hogy megtalálja a kincset a Punch Mountain mélyén. De ahogy haladunk előre, sajnos hamar kiderül, hogy bár a játékban van potenciál, a mélységekre vágyó játékosok hamar elérhetik a falat.
A „brony” jelenséget annak idején sokan félreértették. Nem feltétlen a *My Little Pony* volt a lényeg, hanem az, hogy emberek tartozni akartak valahová. Én is próbáltam megérteni, mi ez a nagy lelkesedés, de a sorozat felnőttkori vonzereje számomra mindig túlértékelt maradt. A közösség volt az igazi motor, nem maga a mű.